Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy aprócska falu egy zöldellő völgy ölelésében, ahol a kertek tavasztól őszig virágba borultak, a fák alatt árnyékot adtak az almaágak, és a levegő mindig friss, mézillatú volt. A házak aprók voltak, piros cserepesek, kéményeikből nap mint nap illatos füst gomolygott felfelé, jelezve, hogy odabent valaki éppen levest főz vagy kalácsot süt. A kamrák tele voltak házi lekvárral, polcokra sorakoztatott befőttekkel, ropogós cipókkal – igazi ízekkel telt kincseskamrák voltak ezek. Ám bármilyen bőséges volt is az asztal, egy szomorú szokás is meggyökeresedett a faluban. Az emberek sokkal több ételt készítettek, mint amennyit valóban elfogyasztottak. A félig megevett almák, a megkezdett kenyerek és a kihűlt vacsoramaradékok rendre a szemetesben végezték. A gyümölcsök fonnyadtan hevertek a tál alján, míg meg nem barnultak, a kenyér kérge kőkeményre száradt, a tej pedig megsavanyodott, még mielőtt bárki újra rájuk gondolt volna. A falubeliek nem is vették észre, milyen kincseket dobnak ki – egészen addig, amíg egy különleges vendég nem érkezett…
Ő volt Falatmentő Manó, az élelmiszer-megmentő! Kicsi volt, alig akkora, mint egy cipó, zöld csengettyűs sapkát viselt és egy varázskanalat hordott az övén. Minden éjjel, mikor a falu elcsendesedett, Falatmentő Manó kilopódzott az erdőből, és végigjárta a házakat. A falu közepén, egy virágos lugassal benőtt, szalmafedeles házikóban élt a híres-neves Ropogó család. A nevüket nem véletlenül kapták! Ha valaki a kapujuk előtt elhaladt, szinte biztosan hallotta, ahogy odabentről roppan a frissen sült cipó héja, valami finomság pattog a serpenyőben, vagy épp ropogós rétest szeletelnek a konyhaasztalon.
A Ropogóék minden tagja szeretett sütni-főzni, de még jobban szeretett enni – vagy legalábbis kóstolgatni-ropogtatni.
Egyik éjjel a Falatmentő Manó a Ropógó család konyhájába látogatott, ahol talált egy fél banánt, egy darabka sajtot és egy marék rizst a szemetes mellett. Falatmentő Manó a homlokára csapott:
– Ó, ezekből pompás kis finomságot lehetne készíteni! – suttogta, és varázskanáljával egy csipetnyi zöld szikrát hintett a maradékra. A banánból banánpalacsinta lett, a sajtból sajtos pogácsa, a rizsből pedig fahéjas tejberizs.
Reggel a család csodálkozva látta a tálat az asztalon. „Ki hagyta itt ezt a finomságot?” – kérdezték, de senki sem tudta. Másnap este újra történt valami hasonló csoda. És azután megint. Egyre többen kezdtek figyelni: nem dobták ki a maradékot, inkább próbáltak belőle új ételt készíteni. A faluban kevesebb lett a szemét, és több lett a mosoly. És bár senki sem látta Falatmentő Manót – csak néha egy apró lábnyomot a lisztben vagy egy zöld csillogást a konyhapulton – mindenki tudta, hogy ő segített nekik változtatni!
És azóta is ott surran éjszakánként, ahol ételt pazarolnak – és ha nyitva hagyod a hűtőd ajtaját, lehet, hogy hozzád is bekukkant egyszer.
Véget nem érő történet, ha minden falat számít!