Egy mesebeli kis faluban éltem a nagymamámmal és a szüleimmel, akik Lénának neveztek el.
A 13. születésnapom után mama végleg itt hagyott minket, nélküle üressé vált a ház. A ház,
amelynek minden fala kedves pillanatokat idéz, emlékeket, melyek örökre megmaradnak.
Amikor teljesen egyedül vagyok itthon, csak emlékezni szeretnék, milyen sokat jelentett nekem
ő, hogy maradt meg az emberek szívében. Szinte érzem az illatot, amikor kenyeretsütött nekem,
és én végig ott ültem mellette, figyelmesen kísérve a folyamatot.
Történt egy nap, mikor a szüleim a vártnál korábban értek haza. Indultam volna köszönni nekik,
aztán meghallottam, hogy beszélgetni kezdenek. Megálltam úgy, hogy ne vegyenek észre, egy
kenyérről volt szó, ami már hetek óta ott pihent a konyhában, mégsem foglalkozott vele senki.
– Ideje kidobni azt a régóta ott álló kenyeret.- biccentett a fejével apa.
– Igen, nem jó már semmire, meg sem ehetjük!- válaszolt egyetértően anya.
– Ki is dobom holnap reggel.
Ezt hallva eszembe jutott a nagymamám kenyere, mozdulatai a konyhában, amiket szeretete és
törődése vezérelt. Tudtam, éreztem, nem hagyhatom, hogy kidobják.
Megvolt a tervem. Este megvártam, amíg elvonulnak a szüleim, kiosontam a szobámból és
halkan kezembe vettem a kenyeret, visszalopakodtam, és hogy véletlenül se találják meg,
gondosan elhelyeztem az ágyam alá. Boldog voltam, hogy már biztosan megmentettem attól,
hogy kidobják. Hamar elnyomott az álom. Mégis mintha valami arra ösztönzött volna, hogy
nyissam ki a szemem, ébredjek fel. A következő pillanatban már a plafonra szegeztem
tekintetemet. Egy pontot bámultam hosszú percekig, majd hirtelen világosság támadt és ott
lebegett a kenyér felettem a fényben. Furcsa, de tudtam, hogy valamit mondani akar, azt viszont
nem tudtam, hogy álom ez vagy valóság. Ezt a képet csodálva csuktam le szemeimet ismét,
türelmesen vártam, mire belekezdett:
Volt egyszer egy föld, túl a hét határon,
búza ringott rajta, hűs szélben a nyáron.
Nap simogatta, hajlott, növekedett,
eső áztatta, érett, emelkedett.
Sárga színe beköszönt, így learatták,
kévékbe kötötték, malomba rakták.
Régi, jó malom lassan őrölgetett,
lisztté vált a búza, a nap is nevetett.
Lisztet zsákba tették, indult messzire,
pékhez vitt az útja, izzadt a keze.
Gyúrt engem, dagasztott, alaposan dolgozott,
íztől és illattól azt hiszem több vagyok.
A boltban csak leveszel, csillogó a héjam,
de látod-e mögötte, mennyi dolgos kéz van?
Mert nem csak egy kenyér vagyok: munka, idő, élet,
sok virrasztott éj, kik érted tették, érted?!
Ne vedd hát semmibe, mit más szívvel adott,
mert minden falat mögött emberi szem ragyog.
Korán reggel lassan ébredezni kezdtem, és akkor eszembe jutott az álmom, a kenyér szavai.
Nyomban felpattantam az ágyról, lehajoltam, és benéztem alá, hogy ott találom-e, ahová
elrejtettem. Ott volt, épp ugyanúgy, ahogy tegnap este odatettem. Úgy döntöttem, hogy
kiveszem és a maradék helyett, amit már csak kidobni akartak, új értelmet adok neki.
Tudtam, hogyha tehetik, a szüleim szeretnek tovább aludni, ezért ma én fogom elkészíteni a
reggelit. Tojásokat vettem ki a hűtőből, tányérokat, evőeszközöket készítettem ki, és elővettem
a kenyeret. Amikor az első bundás kenyér már sercegett az olajban, eszembe jutott nagymama.
Mintha ott állna mögöttem, finom mozdulataival, mosolygó szemekkel, ahogy annak idején
tanította, mit hogyan tegyek.
Mosolyogni kezdtem, hisz most én vihetem, adhatom tovább azt, amit ő adott nekem. A
törődést, a figyelmet, a hétköznapi csendes gondoskodást.
Amikor az utolsó kenyérszelet is elkészült, megterítettem szépen az asztalt. Minden a helyére
került. Ebben a pillanatban megpillantottam a szüleimet, akik a legjobbkor léptek ki a
szobájukból. Meglepetten néztek körül, majd elmosolyodtak.
-Ez… -kezdte mondani apa, de elakadt a szava.
-Bundás kenyér… -mondta anya, és valahogy a hangja is melegséggel telt meg.
-A kenyér nem csak kenyér – mondtam halkan. -Olyan sok ember dolgozik azért, hogy egyszer
csak itt legyen az asztalunkon. Sokan tettek érte, és mama is mindig azt mondta, hogy amit
szeretettel készítünk el, az finomabb, mint bármi más. Kár lenne kidobni… ha még örömet is
szerezhet vele az ember.
Csend lett. Az a fajta csend, ami meleg, mint a friss kenyér héja. Leültünk az asztalhoz. Ettünk,
és láttam a szüleim szemében a meghatódottságot. Akkor értettem meg igazán, hogy mama nem
tűnt el – csak másképp van velünk.