Sziasztok! Gina vagyok, nyolcadikos. Nem vagyok sem különösebben hangos, sem különösebben halk – inkább az a fajta, aki szeret megfigyelni, kérdezni, és időnként kicsit sokat agyalni dolgokon.Egy szombat délelőtt történt, amikor a szüleim elmentek a piacra, én meg otthon maradtam takarítani. (Oké, ez így nem hangzik kalandosan, de várj csak.) Szóval takarítottam a konyhát, és egyszer csak kinyitottam a hűtőt, hogy kidobjak néhány eléggé fonnyadt zöldséget. Már majdnem beledobtam a komposztos vödörbe őket, amikor egy halk hang szólalt meg:
– Ne…! Még… élünk!
Körbenéztem. Senki. Csak a régi salátalevél… ami pislogott. Majd megjelent egy paradicsom – kicsit nyomott volt, de teljesen életben –, és egy túlérett banán, aki egy botra támaszkodva így szólt:
– Segíts megmenteni a többieket!
Még épp volt annyi józan eszem, hogy ne kezdjek sikítani. Inkább követtem őket. És igen, ezután jött a furcsa rész: egy villanás, és egy másik világban találtam magam – az Ételvárosban.
Ez a világ csak olyan ételekből állt, amiket az emberek kidobtak volna. De itt minden mozgott, beszélt, és emlékezett arra, miért dobták el.
Találkoztam egy kenyeres kosárral, benne félig kiszáradt szeletek, akik siránkoztak, hogy csak egy naposak voltak, és máris mentek a kukába. Egy joghurt kesergett, mert lejárt ugyan előző nap, de még semmi baja nem volt.
A város vezetője – egy bölcs öreg krumpli – elmagyarázta:
– Gina, minden egyes elpazarolt falat mögött van víz, munka, szállítás, csomagolás. Tudtad, hogy egyetlen hamburgerhez több ezer liter víz kell? Amikor eldobsz valamit, nemcsak az ételt vesztegeted el, hanem a Föld erejét is.
Nem tudtam, mit mondjak. Csak bámultam, ahogy a város szélén hatalmas élelmiszerhegy nőtt – bűzlött, rohadásnak indult, és mellette éhező emberek képmásai lebegtek.
– Ez a jövő. De még változtathatsz rajta – mondta a krumpli. – Te és a hozzád hasonlók döntitek el, hogy a világ melyik irányba megy tovább.
És újra jött a villanás.
Ott álltam a konyhában. A régi zöldségek némák voltak, de én már nem tudtam ugyanúgy nézni rájuk. Fogtam őket, előkerestem egy receptes oldalt, és csináltam egy „Mindentbele”-levest: zöldségekból, maradék krumpliból, egy kis fűszerrel – fantasztikus lett!
Hétfőn az iskolában elmeséltem az egészet a bioszórán. A többiek először nevettek, de amikor elmondtam, mennyi étel végzi feleslegesen a kukában, és hogy mit jelent ez a bolygónak, már másként gondolták.Szóval ha legközelebb azt hinnéd, hogy egy túlérett banán már csak szemétre való… gondolj újra rá. Mert lehet, hogy az egész világ arra vár, hogy te ne dobd ki, hanem változtass.
És soha ne becsüld alá a hűtődet. Ott kezdődhet a legnagyobb kaland.