Egy teljesen átlagos nap, mint úgy az összes. Biosz órán a tanárnő projektfeladatot osztott ki minden csapatnak. Emily, James és én egy csapatba kerültünk és feladatunk az élelmiszer pazarlás kidolgozása lett. Kicsöngettek. Mi pedig unottan hagytuk el a termet.
-Miért pont az élelmiszerpazarlás? -kérdezte James, miközben a könyvtár felé vettük az irányt.
-Mert ez volt az egyetlen téma, amit senki nem választott -válaszoltam. -És különben is, egész érdekes.
Emily csendben bólogatott, de az arcáról le lehetett olvasni, hogy ő sem repes az örömtől.
Végül megérkeztünk a könyvtárba, ahol várhatóan az egész délutánunkat fogjuk tölteni, hogy anyagot gyűjtsünk az élelmiszerpazarlás témájához.
– Szerintem csak írjuk le, hogy ne dobjuk ki a maradékot, és kész – morogta James, miközben egy poros polc felé bámult. – Úgysem olvassa el senki.
– Te dobod ki mindig a fél szendvicset – csapott le Emily, majd elindult a „Környezetvédelem – különleges kiadványok” feliratú polchoz.
– Nem az én hibám, ha anyu uborkát rak bele! – védekezett James.
Én közben a hátsó soroknál kutakodtam. A polc mögötti sarokban, egy régi lexikonokkal teli doboz mögött valami különösre bukkantam.
– Hé, ezt nézzétek! – szóltam, és egy vastag, bőrkötéses könyvet emeltem ki a porréteg alól. A borítója bordó volt, aranyozott díszekkel. A címe: „A régi idők varázslatos receptjei – csak tudatos ínyenceknek”
– Ez biztos valami régi receptkönyv… – mormolta Emily, miközben óvatosan kinyitotta.
Ahogy kinyitotta, a lapok maguktól kezdtek átlapozódni. Döbbenten néztük, ahogy a könyv egyszer csak megállt egy aranyszínű lapon, amin ez állt:
„Belépés a Falatka-birodalomba – csak azoknak, akik hajlandók tanulni.”
Mielőtt bármit mondhattunk volna, a betűk fényleni kezdtek, és a könyvből hirtelen erős szél támadt – a lapok kavarogtak körülöttünk, és úgy éreztük, mintha valami húzna minket… befelé.
Egy pillanattal később már nem a könyvtárban voltunk. A levegő édes illatú volt, a fű zölden virított a talpunk alatt, és egy hatalmas, dombos táj tárult elénk. A távolban egy palotának tűnő építmény állt, melynek tornyai fából készült evőeszközökre hasonlítottak.
– Hol vagyunk? – suttogta Emily.
– Szerintem… ez nem a könyvtár – válaszolta James elfehéredve.
– Várjunk csak… ez a könyv – motyogtam. – Beléptünk a Falatka-birodalomba.
James, Emily és én tétován lépkedtünk a puha, zöld gyepen.
-Ez… valami mesevilág? -kérdezte James, aki most eszmélt csak rá, hogy nyitva maradt a szája a csodálkozástól.
– Inkább egy étel-univerzum – válaszolta Emily, miközben körbepillantott. – Nézzétek! Az a fa… mintha brokkoli lenne.
Valóban, az egyik fa törzse brokkolira emlékeztetett, a levelei pedig salátára. Nem messze tőlünk egy patak csordogált – színe narancssárgás volt, és az illata… mintha narancs juice volna.
Ahogy továbbmentünk hirtelen egy recsegő hang szólalt meg mögöttük:
– Állj! Tilos rálépni a héjas ösvényre mezítláb! Veszélyes lehet!
Ijedten hátrakaptuk a fejünket. Egy kenyérszelet állt előttünk. Két kis botlába volt, szemei mazsolából készültek, és morzsák peregtek róla, ahogy idegesen toporgott.
– Ööö… te tudsz beszélni? – csodálkozott rá Emily.
– Természetesen! – vágta rá a kenyér méltatlankodva. – Engem Sir Bread-nek hívnak, én szoktam felügyelni a héjasösvényt. És ti kik vagytok, idegenek?
– Őrület… – suttogta James.
– A nevem Lucy, ők pedig James és Emily – mutatkoztam be gyorsan. – Mi csak… idekerültünk. Egy könyv hozott minket ide.
Sir Bread összehúzta a szemét.
– Egy könyv? Akkor ti vagytok a hívatlan Falatkák… Tudtam, hogy eljön ez a nap.
– Falatkák? – kérdeztük egyszerre.
– Így nevezzük azokat, akik a ti világotokból érkeznek, és… – elhallgatott, majd sóhajtott. – Gyertek. Van valami, amit látnotok kell.
Sir Bread elindult előttünk egy szűk ösvényen. Mögötte morzsa csíkot hagyott a földön. Hamarosan egy különös tisztásra értünk. Középen egy hatalmas, gőzölgő komposztgödör bugyborékolt. Körülötte apró lények dolgoztak – almacsutkák, banánhéjak.
– Ők azok, akik mindent újrahasznosítanak – magyarázta Bread. – Minden falatnak értéke van nálunk. Itt semmi sem vész kárba. De…
A kenyérszelet elkomorodott.
– Mostanában egyre több étel tűnik el. Úgy, hogy semmi nem marad utána. Nincs illat, nincs maradék. Mintha… valaki vagy valami elnyelte volna őket.
– Miért pont most történik ez? – kérdezte Emily.
– Mert a Pazarlás Démona ébredezik. Moldrex újra meg akarja szerezni az erejét. És ha ti itt vagytok… akkor ez nem véletlen.
Egymásra néztünk. Az imént még csak egy unalmas iskolai projektnek indult minden. Most pedig egy világ sorsa múlhat rajtunk.
– Talán… azért hozott minket ide a könyv, hogy segítsünk – mondtam halkan.
– Talán. De ha így van, akkor sietnetek kell – bólintott Bread. – Mielőtt Moldrex összeszedi minden erejét és teljesen kiszabadul. És mielőtt a Falatka-birodalom is elfelejti, mit jelent a tudatosság.
Sir Bread elvezetett minket egy dombtetőre, ahonnan beláttuk az egész Falatka-birodalmat. De valami megváltozott. A távolban egy sötét füst kezdett el gomolyogni – de ahogy közeledett már egy penészfelhőnek tűnt.
A domb alatti táj régen színes volt és élettel teli, most azonban fonnyadt levelek borították, és a levegő is nehezebbé vált, mintha a világ maga is elfáradt volna.
– Moldrex… – suttogta Bread. – A démon, aki abból nyeri az erejét, amit az emberek kidobnak. Egykor régen legyőztük őt, de most a ti világotokban újra megerősödött. Az emberek elfelejtettek figyelni az ételre. És ezért ide is visszaszivárgott a sötétség.
James arcán most először nem volt vigyor.
– Ez… miattunk van?
– Részben – bólintottam. – Gondolj bele, hányszor dobtunk ki valamit anélkül, hogy belegondoltunk volna…
– Én sosem ettem meg a kenyérhéját – mondta Emily. – Anyu mindig azt mondta, nem baj. Pedig most már tudom, hogy baj.
Sir Bread rájuk nézett, és bár mazsolaszemében nem voltak könnyek, valahogy mégis szomorúnak tűnt.
– Még nincs minden veszve. A Démont csak azok győzhetik le, akik hajlandók változni – és másokat is erre tanítani.
Egy pillanatra csend lett. Aztán kihúztam magam.
– Mit kell tennünk?
Sir Bread széttárta pálcika karjait, és a levegőben színes képek kezdtek forogni körülöttünk. Olyan jeleneteket láttunk, amik ismerősek voltak – egy félig megevett menzás ebéd, egy kidobott joghurt, egy szendvics, amit James még aznap hagyott a kukában.
– A démon ereje ezekből a pillanatokból táplálkozik – mondta halkan Bread. – De ha ti most eldöntitek és ki is mondjátok, hogy változtattok, és másoknak is segítetek, akkor Moldrex gyengülni fog. A változás veletek kezdődik.
Összenéztünk és mindannyiunk szemében lehetett látni az elszántságot.
– Megígérem, hogy másképp fogok élni. És megtanítom másoknak is. -jelentettem ki.
– Én is. Nem dobom ki, amit meg lehet enni – mondta Emily határozottan.
James megvakarta a tarkóját, aztán elmosolyodott.
– A fél szendvicsemet is meg fogom enni. Persze uborkával együtt. Eskü.
A föld megremegett alattunk. A penészfelhő hirtelen szertefoszlott, mintha csak füst lett volna, amit elfújt a szél. A domboldal újra zöldbe borult, a narancs juice patak csobogni kezdett. Falatka-birodalom ismét lélegzett.
Egy fénycsóva emelkedett a magasba, középpontjában pedig ott lebegett a könyv, ami idehozott minket – nyitott lapjaival, arany betűkkel vibrálva.
– Itt az idő – szólalt meg Bread. – Ti már tudjátok, amit tudnotok kellett. Most menjetek… és ne felejtsétek el, amit itt tanultatok.
Belenéztünk a könyvbe – és a következő pillanatban a világ elsötétült.
Visszatértünk a könyvtárba – ugyanoda, ahol minden kezdődött. A könyv becsukódva hevert az asztalon.
A levegő csendes volt, csak a falióra kattogása hallatszott.
– Ez… ez most tényleg megtörtént? – kérdezte James, még mindig kicsit zavarodottan.
– Nézd csak – szólt Emily.
A könyv borítóján új felirat jelent meg:
„A tudatosság első lépése: felismerni a hibáinkat.”
Az iskola projektbemutatóján mind a hárman kiálltunk a többiek elé. Előadásunk nem egy sablonos dolgozat lett. Inkább elmeséltük, mit jelent valójában az élelmiszer értéke.
– Mi is sokszor pazaroltunk – mondtam. – De ez nem maradhat így. Minden falat számít.
A közönség eleinte meglepett volt, de ahogy folytattuk az előadásunkat, egyre több bólintás látszott a diákok között. Volt, aki zavartan maga elé nézett, talán eszébe jutott a tegnapi kidobott ebéd.
A tanárunk csak annyit mondott:
– Köszönöm. Ez több volt, mint egy projekt. Ez egy figyelmeztetés volt – mindannyiunknak.
Aznap hazafelé menet James nem hagyta az almáját és a fél szendvicsét a táskában. Emily otthon megette a lekváros kenyeret a héjával együtt. Én pedig… titokban újra elővettem a könyvet.
A lapok újra felfénylettek.
És valahol, egy messzi-messzi világban, Sir Bread mosolygott.
Ui.:
„Nem kell varázslat ahhoz, hogy megmentsük a világot. Elég egy falatnyi odafigyelés