Egyszer volt, hol nem volt, túl a Leveshegyen, át a Szalámis-erdőn, volt egy furcsa kis falu: Lakomafalva. Ott minden reggel palacsintaillat kavargott a háztetők fölött, déltben sült csirke dalolt a levegőben, és estére az utcákon lefolyt a puding. A falusiak nagy hibája az volt, hogy nem szerették a maradékot.
– Egy harapásnyi pizza?
– Kukába vele!
– Fél banán?
– Pfuj!
– A joghurtot tegnap bontották fel?
– Már túl öreg, kuka!
Így aztán a szemetesek többet ettek, mint az emberek. Ám ahogy múltak a napok, a kukák megteltek, meg lettek tömve, és egy éjjelen… életre keltek. Nem, nem a kukák, Butuskák, hanem a maradékok!!!!
Egy fél kifliből, egy csepp lekvárból és egy szomorú tejbegrízből megszületett Morzsi, a Maradékszellem. Morzsi mindig morcos volt. Éjjelente beszökött a házukba, és bosszút állt:
– Aki engem eldob, az krumplipüréfelhőre ébred! – dörmögte.
Úgy is lett. A falu pánikban élt, és ekkor, mint a hűvös remény fuvallata, megérkezett Frigyes, a Hűstőmester. Fején jégkocka koronát viselt, övén fagyasztott halak voltak, és a szívében egytermosznyi bölcsességet hordozott. Így szólt:
– Lakomafalva népe! A pazarlás bűn! A maradék nem szemét, hanem lehetőség! Halljátok hát a három szabályt: 1. csak annyit vegyél, amennyit megeszel; 2. a megmaradt ételt újra fel lehet használni – a tegnap krumpliból ma lehet tócsni, levesbetét vagy akár rakott csoda; 3. oszd meg, ha sok van – a szomszéd tán éhes!
A gyerekek ujjongtak, a felnőttek szégyenkezve bólintottak, a kukák pedig… üresen maradtak. Morzsi? Nos, ő megváltozott. Már nem bosszankodott, hanem segített. A maradékokból csodákat varázsolt: almacsutkából muffint, kenyérhéjból pizzát. Ő lett Morzsi, a Mentőmanó, az ételek őrzője. És Lakomafalva? Azóta is lakomázik, ám már tudatosan, mert megtanulta: a maradék nem vég, hanem új kezdet.
Tanulság: Ne dobd el, amit másnap is szerethetsz! Egy kis odafigyeléssel nem csak az ételed, de a világ is jobb lehet!