– Segítség! – kiáltottam, amikor egy ismeretlen ház előtt találtam magam. Semmire sem emlékeztem, amikor egy kis félelemmel a szívemben elindultam felfelé a lépcsőn. A teraszról csodaszép kert tárult elém: bambusznádból készült csobogó, körülötte virágok és pillangók – mint egy álomban.
– Vajon bemenjek? – tűnődtem, de aztán óvatosan lenyomtam a kilincset. Bent egy otthonos nappaliba értem, ahol három gyerek fogócskázott.
– Nagymama! – kiáltották, és nevetve odafutottak hozzám. Meglepetten köszöntem vissza:
– Sziasztok, gyönyörűim!
A gyerekek tovább játszottak, én pedig csak álltam döbbenten. Nagymama? De hiszen még csak tizennégy éves vagyok! Talán utaztam az időben? Gyorsan kerestem egy tükröt, és a látványtól egyszerre nevettem és elszomorodtam. Ez tényleg én vagyok?
Kiderült, hogy van három unokám, akik éppen nálam vendégeskednek. Eszter, az ébenfekete hajú lány, Erzsébet, a szeplős aranybarna, és végül Elemér, aki Eszterre hasonlított. Ikrek lehetnek – gondoltam. Játszottunk, közben megfigyeltem őket. Erzsébet csöndes, kedves lány, Eszter és Elemér kicsit huncutabbak. Egy jó játék következett, hogy kiderítsem a korukat. Erzsébet tizenkét éves, Eszter és Elemér – ahogy sejtettem – hatéves ikrek.
– Együnk valamit! A lekváros kenyér nálad mindig olyan finom! – kiáltották a kicsik.
– Rendben, kincseim! – mondtam. – Idehoznátok a lekvárt? Köszönöm a segítséget!
Hamar elkészültek a kenyerek, és a gyerekek jóízűen ettek, öröm volt nézni!
Evés után Eszter odajött:
– Nagyi, Elemér nem bírja megenni a lekváros kenyeret. Kidobjuk?
– Nem, bogárkám! Ezt nem dobhatjuk ki. Tudod, sok helyen a gyerekek éheznek, egy szelet kenyér is kincs nekik.
– De hát ez csak egy kenyér, és nem tudom megenni a héját sem… – duzzogta.
– Igen, de az ételt megbecsüljük, mert táplálék, ami erőt ad! Lefekvéskor majd mesélek erről.
– Bocsánat, nagyi… Akkor inkább megeszem. – mondta Eszter.
–Nagyon ügyes vagy! Most szólj a többieknek, hogy készüljenek fürdéshez.
– Jóóó! – jött a vidám válasz.
A gyerekek fürdés után már a fáradságtól kókadozva befeküdtek a jó meleg paplan alá.
– Most pedig helyezkedjetek el kényelmesen! Akár le is hunyhatjátok a szemeteket. Öveket becsatolni, és indulás Mesebirodalomba! – mondtam halkan a gyerekeknek.
– Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, hol a kurtafarkú malac túr, ahol még a madár sem jár, és a halak sem úszkálnak…
– Nagyi, ne már! – kiáltotta Eszter türelmetlenül.
– Jól van, na! Szóval ott tartottam, hogy volt egyszer egy kis ország, ahol az emberek bőségben és jólétben éltek. Az asztalukon mindig ott illatoztak a finomabbnál finomabb ételek. De ahogy múlt az idő, az ennivalót egyre kevésbé becsülték meg, ráadásul érthetetlen módon sokkal többet panaszkodtak. Az Ételek Jótündére elszomorodva figyelte ezt a világot.
– Ez így nem mehet tovább! – sóhajtott. – Meg kell tanítanom az embereket, hogyan bánjanak okosabban az étellel. De ehhez segítőkre van szükségem!
Nem sokkal később talált is három gyermeket: Esztert, Erzsébetet és Elemért, akik éppen azon gondolkodtak, mit kezdjenek a vacsoráról megmaradt falatokkal. Nem veszekedtek, nem dobták ki, inkább ötleteltek, hogyan lehetne új ételt varázsolni belőle.
Ekkor megjelent előttük az ételmentő tündér.
– Ti vagytok, akiket kerestem! – mosolygott. – Elviszlek titeket a Pazarlásmentes Palotába, ahol megtanulhatjátok az étel megbecsülésének minden titkát!
A palotában megismerték, hogyan lehet a száraz kenyeret ízletes bundás falattá változtatni, a fonnyadt zöldségekből tartalmas levest főzni, és a túlérett gyümölcsökből illatos süteményt sütni. A tündér megtanította őket arra is, hogyan tervezzék meg előre a vásárlást, és hogyan használják fel okosan, ami otthon van.
Végül így szólt hozzájuk:
– Most rajtatok a sor! Tanítsátok meg mindezt másoknak is, hogy kevesebb étel vesszen kárba, és mindenki hálásabb szívvel élhessen!
A három testvér hazatért, és elmesélték a tanultakat a családjuknak, a barátaiknak, majd hamarosan az egész országban elterjedtek a „maradékmentő trükkök”. Az emberek újra felfedezték a nagyszülők régi, spórolós szokásait, és sok új ötletet is összegyűjtöttek.
A kis ország lakói már nem dobták ki az ételt, inkább megosztották, továbbfejlesztették, megbecsülték. Így nemcsak kevesebbet költöttek feleslegesen, hanem ezzel jót tettek a Földnek és a lelküknek is.
Ezután valóban boldogabban és hálásabban éltek, és sosem felejtették el, mit tanultak az Ételek Jótündérétől.
– Itt a vége, fuss el véle! Bajuszos bolhákat, csípős angyalokat! – viccelődtem, és a gyerekek hamar mély álomba szenderültek. Óvatosan lekapcsoltam az éjjeliszekrényen heverő pici lámpát.
Gyorsan lefürödtem, és én is befeküdtem a jó puha ágyba.
– Milyen bölcs lettem nagymamaként! – tűnődtem mosolyogva. Elkezdtem arról gondolkozni, hogyan is kerülhettem ide. Halvány emlékek jöttek elő a gyerekkoromból. Igaz, nem voltam igazán tékozló, de mégis időnként dobtam ki maradékokat, amiket nem volt kedvem megenni. Az ebédemet az iskolában jópárszor érintetlenül vittem vissza, amit utána kidobtak. Pedig másnak is odaadhattam volna. A szüleim mindig mondták, hogy ez nem helyes, de én nem annyira hallgattam rájuk. Vicces, hogy most, amikor hirtelen nagymama lettem, egészen máshogy látom a dolgokat.
Nemsokára én is mély álomba merültem.
Másnap reggel Erzsébet halk lépteire ébredtem.
– Nagyi éhesek vagyunk! Képzeld, mindannyian azt álmodtuk, hogy a pazarlásmentes palotában jártunk, amiről este meséltél! Kitaláltuk, hogy ma mi leszünk az ételmentő tündérek, és elhatároztuk, hogy elkészítjük neked a reggelit! Szereted a bundáskenyeret? – kérdezte Erzsébet fülig érő szájjal! Igazából a konyhádban letöltöttünk egy új alkalmazást, amit lehet, hogy nem ismersz, de szívesen megtanítjuk, hogyan használd! Ha megkérdezed tőle, hogy az alapanyagaidból mit lehetne elkészteni, nagyon jó tippeket kaphatsz. Ráadásul, ha bekapcsolod a „takarékos” üzemmódot is, amit ez a kis cuki malacka rajz jelez, akkor arra is figyel, hogy minél kevesebb legyen a maradék! Ez adta a bundáskenyér ötletet is! – vigyorgott. – Köszi az ötletet, MaradékMágus! – szólt oda egy képnek látszó tárgyhoz.
– Nagyon szívesen – szólalt meg egy hang. – Máskor is kérdezz bátran! Adjak kreatív ötleteket? Szépségápolási tanácsokat? Mit szólnátok ebédre egy gazdag zöldségkrémleveshez sajttal, pirított kenyérkockával, aztán paradicsomtól gazdag, zöldfűszerektől színes „maradékos” tortillához, desszertként fahéjtól illatozó máglyrakáshoz? – mondta az újdonsült tanácsadónk, közben csodás képekkel kápráztatott el bennünket, hogy máris összecsordult a nyál a szánkban! Átlátta a ház teljes élelmiszerkészletét, ismerte a kertben lévő növényeket is! Nagyon tetszettek a zöld, maradékmentő ötletei: pl. narancshéjból készíthető légfrissítő, dinnyehéjból hogyan lehet gumicukrot varázsolni, banánhéjból növénytápot, a túlérett banánból turmixot és ezernyi más finomságot! A kreatív opcióban szokatlan, igazán merész újításokat is ajánlott.
Szemem-szám tátva maradt a csodálkozástól! Ez nagyon menő! Micsoda segítség! – jegyeztem meg magamban.
Végül MaradékMágus javaslatára reggelire zöldfűszeres bundáskenyeret készítettünk, bio gyümölcshéjakból és gyógynövényekből pedig ízletes teát alkottunk. Úgy éreztem, életemben nem ettem, ittam még ilyen finomat! Aztán hamarosan más meglepetés is ért: Kíváncsian odafordultam MaradékMágushoz, mire ő megszólalt: – Szeretnék segíteni, nagyon karikásak a szemeid! Tessék, itt egy turmix, ami feltölt, és sokkal frissebbnek érzed majd magad!” – szólalt meg jóságos konyhai tanácsadónk.
– Bocsi, nagyi, az analizáló üzemmódot is bekapcsoltam! – nevetett Erzsébet huncutul, és a kezembe nyomott egy turmixot, amit személy szerint nekem készítettek MaradékMágus segítségével. Lassan kortyoltam az ízletes italt, ami fantasztikusan finom volt! …
Ezután elkezdett forogni velem a világ, teljesen beleszédültem! Hirtelen egy kéz simított meg, és a következő pillanatban anyukámat láttam, ahogy ébresztget.
– Jó reggelt, hasadra süt a nap! – szólongatott.
Meglepetésemben akkorát ugrottam, hogy majdnem bevertem a fejem az ágy sarkába.
– Anya! Te hogy kerülsz ide? Lehetséges, hogy ez csak egy álom volt? Pedig olyan valóságosnak tűnt!
– Mi történt veled, mit álmodtál? – kérdezte anyukám kíváncsisággal a szemében.
– Majd elmesélem, anya – mondtam zavarodottan.
Anyukám kiment a szobából, én pedig még sokáig csendben maradtam a gondolataimmal. Nagyiból újra gyerek lettem, de ez a különös álom nagyon mélyen megérintett. Még szinte hallottam a gyerekek hangját, a MaradékMágust, a képzeletbeli maradékmentő palotát, és közben azt is tudtam, hogy ez az álom teljesen megváltoztatja majd az egész életem.
Azóta tudom: egy kis odafigyeléssel minden maradék egy új történet kezdete lehet. Azóta figyelek arra, hogy lehetőleg egy falat se vesszen kárba – és már alig várom, hogy másokat is megtaníthassak erre varázslatra. Mert minden háztartásban ott lapulhat egy MaradékMágus – akár te is lehetsz az!