Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy repülőm. Egy nap elrepültem vele egy varázslatos helyre, ami – ha jól emlékszem -, valahol az Üveghegy és az Óperenciás tenger között volt. A tündérek földje volt. Tündérország híres volt a nagy lakomáiról, és lagzjairól. Itt minden ház zengett a kacagástól, egymást érték a vendégségek és mindenféle alkalmak, amikor a tündérek vígadoztak és ettek-ittak, ameddig a jóllakottságtól ki nem dőltek. Az asztalok roskadoztak a százféle finomságtól, amiből persze mindig mindig sok megmaradt a lakoma végén. De ki törődött a maradékkal, amikor olyan jól érezték magukat? Senki. Ha úgy gondoljátok, hogy azt a sok ételt ők termesztették, akkor tévedtek. A tündérek legnagyobb kincse az Ételfa volt, amin mindenféle étel termett. Nem csak alma, körte vagy más gyümölcs, mint általában, hanem kiflik, uborkák, kolbászok és még sok minden más is. A fa egy ősi varázslat hatására minden leszakított étel után másnapra egy újat növesztett. A tündéreknek csak fel kellett repülniük a fára, és leszakítani az ételt, amit épp kívántak. De a tündérek rengeteget ettek. Mindig sokat szedtek le a fáról és a maradékot kidobták. Nem foglalkoztak a következményekkel, amik nem sokkal később jelentkeztek.
Egy reggel, amikor a tündérek mentek a reggelijükért, szörnyű dologgal találták magukat szemben: az Ételfa elkezdte lehullajtani a levelét, és nem növesztett több termést. A tündérek kétségbeestek. Mi lesz velük? Mit fognak enni? Csak kettő tündér ült nyugodtan egy kövön. Az egyik a kukás tündér volt, aki minden egyes nap elhordta a maradék ételt a szeméttelepre, a másik a lánya.
-Minden este, amikor a kidobott ételt vittem a szeméttelepre, azon gondolkodtam, mikor fog ez bekövetkezni. Féltem, hogy nincs messze, és tessék…. itt a van a mohó tündérek tetteinek következménye-mondta a kukás.
– Én is mondogattam az osztálytársaimnak, de bolondnak néztek engem-mondta a lánya, akinek a neve Különc Kamilla volt.
Másnap Tündérország Általános Iskolájában minden gyerek szótlan volt. Mindenki félt. Csak egy azaz EGY tündérgyerek – Különc Kamilla – tudta, hogy mi az Ételfa betegségének oka. Az apja kiskorától kezdve sokszor mondogatta neki, hogy a tündérek a mohóságukkal megbetegeítik az egyetlen, ételt adó fát.
Az eddig különcként kezelt lány lett hirtelen az osztály középpontja, mindenki őt kérdezgette, hogy mitévők legyenek most.
-Először is szükségem van valakire, hogy együtt elmehessünk Tündérország Bölcséhez, aki majd megmondja, mit kell tennünk! Ha még tehetünk egyáltalán valamit… -tette hozzá szomorúan Kamilla.
Mindenki kérdőn nézett a másikra, sutyorogni kezdtek. Végül Kamilla egyetlen barátja, Eszes Edit – aki szintúgy nem volt az osztály kedvence -, jelentkezett és a fiúk legbátrabbika, Merész Misi vállalta a veszélyes feladatot.
A három kis tündér elindult a Tündérország Bölcséhez – Mindentudó Melindához. Egy kis kunyhóban élt az ország határában. A házikót benőtték a növények, apró ablakaiból csak pislákolt a fény. Óvatosan bekopogtak. Kis csendet követve, halk csoszogás hallatszott, majd az ajtónyílásban megjelent Mindentudó Melinda.
-Csókolom Tiszteletreméltó Melinda! Nagy a baj és segítségedet kérjük!
A bölcs tündérasszony betessékelte kis vendégeit, édesgyökérteával kínálta őket, és meghallgatta a történetüket. Melinda óriási könyveket vett le a polcáról és hümmögve keresgélt bennük. Végül felcsillant a szeme és ezt a tanácsot adta a gyerekeknek:
-Menjetek a Csillámló-tóhoz és keressétek meg benne a Takarékosság Kagylóját! Szép zöld színe van, mint az életet adó fa leveleinek.
A kis tündérek megköszönték a tanácsot és már futottak is a Csillámló-tó partjára. Itt megszólalt Kamilla:
-Ki kell halásznunk a ragyogó zöld színű Takarékosság Kagylóját. Ki vállalja? Én nem tudok úszni. (Egyik tündér sem tudott úszni – legalábbis soha nem próbálták-, hiszen ha a szárnyuk vizes lesz, lehet hogy nem tudnak többet repülni).
-Egy életem – egy halálom, én márpedig megcsinálom! – rikkantotta Misi.
Azzal bátran belevetette magát a vízbe. Kereste, csak kereste a kagylót, de nem találta. Ekkor jutott eszébe a mindenre figyelő Eszes Editnek, hogy Melinda házában látott egy hímzett falvédőt a konyhában. Ezen a következőt olvasta:
Nem kell többé lakoma, holnap is van, nemcsak ma!
Nem lehet, hogy ez egy varázsige, amire szükségük van a kagyló megtalálásához? A lányok hangosan elismételték a varázsmondatot, aminek hatására hirtelen a tó fenekén éles zöld fény villant fel. Misi azonnal lemerült és felhozta a kagylót.
Elsiettek az Életfához, és a kagylóból a gyökeréhez csepegtették a gyógyszert. Csak egy csepp volt a kagylóban és tudták, hogy ha sikerül is, ez az utolsó lehetőség a túlélésre.
A fa, ahogy beitta a földje a cseppet, megrázkódott és lassan újranöveszetette leveleit és terméseit. A tündérek boldogan éljeneztek. Ekkor Kamilla felrepült a többiek elé és a következőkre emlékeztette őket:
-Tündérek népe! A fa azért betegedett meg, mert túlzásba vittétek a lakomákat, és pazaroltátok az ételt. Természetesnek vettétek, hogy a fa minden mennyiségben kiszolgál mindenkit, de mint láthatjátok ez nem így van. Azonban ha tisztelettel bántok vele és vigyáztok rá, még sokáig lát el minket étellel. Mindig csak annyi ennivalót vegyetek le róla, amennyire tényleg szükségetek van. Ne feledjétek:
„Nem kell többé lakoma, holnap is van, nemcsak ma!”
A tündérek ezután takarékosabbak lettek, többé nem pazarolták az ételt. Megtanulták, hogy nagy lakomák nélkül is jól lehet érezni magukat. Sőt ezután a megmentőjüket Kedvenc Kamillának elmlegették…