Volt egyszer egy kisfiú, Maximnak hívták. Nagyon szerette a történelmet, kedvence az ókori Egyiptom történelme volt. Egy este mikor lefeküdt aludni, szokása szerint egy az ókori Egyiptomot bemutató könyvet olvasott és a könyv mellett elszundított. Egyszer csak érezte, hogy mintha egy fűszál csiklandozná az orrát és erre felébredt. Ahogy kinyitotta a szemét egy kis szárnyas lényt látott repkedni az orra előtt. A lény egészen apró volt, mint a tenyere és úgy nézett ki, mint egy kislány, csak éppen szárnyai voltak. Hosszú barna haja volt és picinyke lila ruhát viselt.
-Hát te ki vagy? – kérdezte Maxim.
-Én egy tündér vagyok -felelte a lány. – Leának hívnak. Azért jöttem, hogy elvigyelek az ókori Egyiptomba és mutassak egy titkot neked. Csukd be most a szemed, és mire kinyitod, az ókori Egyiptomban leszel.
Maxim becsukta a szemét, Lea elővette a varázspálcáját, suhintott vele, és Maxim egy szempillantás alatt egy palotában találta magát, melynek falát hieroglifák díszítették.
-Egészen pontosan hol vagyok? – kérdezte a megdöbbent Maxim.
Lea, a tündér mosolyogva nézett Maximra.
– Neferhotep fáraó palotájában. Gyere, nézzünk körül!- mondta, és egy arany szkarabeusz medált nyomott a fiú kezébe. – Ha bárki megállítana, csak mutasd ezt meg neki és tovább fog engedni.
Maxim elindult Lea pedig mellette repkedett és közben elmesélte, hogy réges-régen, amikor Egyiptom világ legnagyobb birodalma volt, és a Nílusban lótuszok virágoztak, a partján pedig papiruszok zöldelltek, Egyiptom földjén bölcs fáraó uralkodott. Neve Neferhotep volt, ami azt jelentette: „tökéletes és elégedett”. Az ő palotájában vannak most. Maxim szájtátva nézte a szebbnél szebb termeket.
-Neferhotep más volt, mint az őt megelőző fáraók, nemcsak magára, hanem a népére is figyelt. Egy forró napon, Neferhotep fáraó szokatlan dolgot tett. Álruhába öltözött, szegényes ruhába és úgy járta körbe Memfisz városát. Látta ám, hogy nagy a szegénység a nép között és nincs mit enniük, vannak napok amikor üres gyomorral fekszenek le. Nem értette hogy lehet ez, hiszen a palotában mindig volt mit enni, sőt, ami megmaradt az étkezések után, azt mindig kidobták. Elhatározta, hogy móresre tanítja az egyiptomi gazdagokat. Meghívta a Memphisben élő gazdagokat egy lakomára. A lakoma előtt meghagyta a szakácsának, hogy készítsen mindenféle földi jót, finom datolyás kenyeret és egyéb ízletes falatokat. Most pedig te is részt vehetsz a lakomán- mondta a tündér.
Ezzel egy hatalmas aranyszínű hieroglifákkal díszített terembe értek. a teremben egy hosszú roskadásig telt asztal volt. Az asztalfőn, aranytrónusán Neferhotep fáraó ült. Az asztalnál már ott ült mindenki, csak egy szabad hely volt, éppen a fáraó mellett.
-Végre megérkezett a díszvendégünk is. Fáradj ide mellém Maxim- szólt a fáraó.
Maxim szóhoz sem jutott, tágra nyílt szemmel közeledett Neferhotep felé és leült a jobbjára.
-Alattvalóim! Örülök, hogy mind eljöttetek. A szakácsom ma egészen különleges ételeket csinált nekünk. Most tehát kezdődjék a lakom. Csupán egy szabály van a mai napon. Amit kiszedtetek ételt a tányérotokra, meg is kell ennetek, addig innen fel nem állhattok.- szólt a fáraó.
A gazdagok, szokásukhoz híven rengeteg ételt szedtek a tányérjukra és eszükbe sem jutott, hogy ebből az új szabályból még baj is lehet.
-Te csak keveset szedj és ha kérsz még tudsz venni később is- súgta Lea Maxim fülébe.
A lakoma a végéhez közeledett, de bizony majdnem mindenki tányérján még jócskán maradt étel. A vendégek lassan indulni akartak, ám a fáraó megállította őket:
-Kedves vendégeim! A szabály az volt, hogy nem állhattok fel, amíg meg nem eszitek azt amit kiszedtetek. Én úgy látom még van a tányérotokon. Üljetek vissza és egyetek!
A fáraó nagyhatalmú uralkodó volt, nem mertek ellentmondani neki, órákig szenvedtek, izzadtak, szédültek, fulladoztak rosszul lettek mire mindenki megette amit kiszedett. Maxim nagyon sajnálta őket.
-Most, hogy mindenki befejezte, kérdezlek titeket, elég volt az étel, vagy elég lett volna fele ennyi is? – kérdezte mosolyogva a fáraó.
-Elég lett volna harmad ennyi is -felelték a vendégek kórusban.
-Tanuljatok hát ebből és csak annyi ételt szedjetek amennyit megesztek. Többször is tudtok szedni. Most pedig mondjátok meg nekem, mit csináltok a megmaradt étellel? -kérdezte Neferhotep.
-Kidobjuk- válaszolták megint egyszerre.
-Akkor most csomagoljátok össze a maradékot és gyertek velem- szólította fel őket a fáraó.
Maxim elővette minden bátorságát és megszólította a fáraót:
-Azt szeretnéd megmutatni nekik, hogy nem szabad az ételt pazarolni?- kérdezte halkan.
-Igen, és még valamit. Hogy a maradék ételt adjuk annak, akinek nincs mit enni. Ettől lesz Egyiptom naggyá, ha jól bánik a szolgáival. Nekünk erős és hűséges szolgálók és alattvalók kellenek, ezt csak úgy érhetjük el, ha jól bánunk velük. Gyere velünk és elvisszük városunk szegényeihez az ételt. Saját kezükkel osztják majd ki nekik a gazdagok.
És így is lett. Együtt mentek el a szegények házához mindannyian és elosztották köztük az ételt. Ők pedig hálálkodva áldották őket.
-Legyen ez az este tanulság mindannyiótok számára! Ti rosszul vagytok mert túl sokat ettetek, ők pedig rosszul vannak mert nem ettek. Tanuljátok meg, hogy nem szabad az ételt elpazarolni, miközben mások éheznek! – mondta a fáraó.
-Most már menjünk! Haza kell érnünk időben! – súgta Lea Maxim fülébe.
Maxim becsukta a szemét, és amikor kinyitotta újra a saját ágyában találta magát. Lea, a tündér nem volt sehol. Ez biztosan egy álom volt, gondolta magában. Milyen szép és érdekes álom. Ám ekkor meglátta a tenyerében az arany szkarabeuszt.
-Köszönöm neked Lea bárhol is vagy most. Én is tanultam ma valamit. Fontos, hogy az étel egy ajándék a földtől, amit nem szabad pazarolni, meg kell becsülni minden falatot- gondolta. Majd érezte hogy lecsukódik a szeme és újra elaludt.