Milán egy szép kertes házban élt. Szerette a történelmet és a könyveket. Nagyon szeretett enni, és mivel nagy családja, sok testvére volt, sokszor ünnepeltek. Az ünnepek része volt a finomabbnál finomabb ételek készítése és lakmározása.
Milán családja pazarolta az ételt. a maradékot kidobta és kétszer nem ették meg ugyanazt. A bevásárláskor mindenki bármit leemelhetett a polcról ami aztán valahogy pár hónap múlva romlottan került elő a hűtő mélyéről. Egy napon Milán névnapját ünnepelte a család, és mint rendesen az ünneplés után rengeteg étel maradt. Milánt anyukája kiküldte a kertbe, hogy dobja ki a szemetesbe a maradékot. Ahogy Milán felemelte a szemetes tetejét, egy mérges kis manó bukkant ki elő és rákiabált Milánra:
-Hát te mit csinálsz? Pazarolsz? Hogy képzeled ezt?
Milán tátott szájjal nézte. Nem akart hinni a szemének, ezért újra és újra megdörzsölte azt.
-Te aki ismered a történelemet, tudhatnád, hogy már az ókori Rómában is tiltották az étel pazarlását. – oktatta a manó. – Elmesélem neked hogy is volt.- mondta.
És a manó mesélni kezdett. Réges-régen az ókori Római Birodalomban, a császárság idején, amikor Róma még a világ közepének számított, a gazdag római polgárok végeláthatatlan lakomákat tartottak. Az étkezésekre elképesztő sok pénzt költöttek el. Ami a lakomák után megmaradt, egyszerűen kidobták. Az egyszerű római polgároknak azonban nem mindig volt mit enni, a rabszolgák pedig éheztek. Ebben az időben élt egy különös szenátor Zöldiusz Milánusz, akit a rómaiak csak „Zöldikének” hívtak. Zöldiusz Milánusz nem volt nagy harcos, nem volt nagy szónok, nem voltak különleges képességei. Rajongott a növényekért, az állatokért és rajongott a finom ételekért, a nagy lakomákért. Mivel nagyon szerette a finom ételeket, nem akarta, hogy azok kárba vesszenek. Otthonában újabbnál újabb ötletekkel állt elő, hogyan megmentse a maradékot a kidobástól. Egy nap, mikor a szenátus gyűlése összeült, felállt, megigazította tógájának bíbor szélét, és így szólt:
-Tisztelt Szenátus! Ma nem a gall háborúkról, nem a vízvezetékekről, és még csak nem is a gladiátorjátékokról fogok beszélni. Ma az élelemről lesz szó. Pontosabban: a tudatos étkezésről, az élelmiszerpazarlás elleni küzdelemről.
A teremben suttogás támadt, néhány szenátor somolygott is:
-Mit tudhat ez az olajbogyó rágcsáló az igazi problémákról? – mormogták páran gúnyosan.
De Zöldiusz Milanusz felemelte hangját, és bölcsen folytatta:
-Mi Róma gazdag polgárai minden nap pazarolunk. Hatalmas lakomákat csapunk, ahol húsokkal , sajttal, gyümölcsökkel és zöldséggel roskadásig telt asztalokról lakmározunk, majd a maradékot a szemétbe dobjuk. Eközben a pásztorok, a földművelő emberek, a városunk szegény polgárai éheznek. Nekik szinte soha nem jut hús az asztalukra. Kenyeret dobunk el, miközben a város szegényei éheznek. Minden étel amit kidobunk, felesleges pazarlás. Gondoljatok bele barátaim, egy birodalom akkor erős ha népének minden tagja egészséges. Az egészség legfontosabb feltétele a helyes és változatos étkezés. És itt van még a rabszolgák kérdése. Miért nem adunk a lakomáink maradékból nekik is? Egy jól táplált, erős és dolgozni bíró rabszolga hűségesebb gazdájához és többet is ér, mint gyenge társai.
Mikor Zöldiusz befejezte mondandóját, hosszú csend lett a teremben, majd a szenátorok sugdolózni kezdtek egymás között. Egyik oldalról a felháborító szó hangzott el, míg másik oldalról a meggondolandó. Egyszer csak a suttogás elhalt, minden szempár egy pontra meredt. A szenátorok legbölcsebbike, az öreg Cornelius Figulus Szónokratész botjára támaszkodva nagy nehezen feltápászkodott, bólintott majd tapsolni kezdett. Ennek hatására minden szenátor felállt, tapsolni és éljenezni kezdett.
-Mi hát a megoldás? – kérdezte egy ifjú szenátor, aki a tógája szélét rágcsálta az izgalomtól.
Zöldiusz elővett egy papyrus tekercset, rajta három szóval:
Önmérséklet. Mértékletesség. Megosztás.
-Először is szólt, ne együnk többet, mint amennyire szükségünk van. Egy jó római nem a gyomrát tartja a legfontosabbnak, hanem az eszét használja ez tette Rómát naggyá. Másodszor, a piacokon vásároljunk tudatosan! Csak azt vegyük meg amire szükségünk van. Harmadszor pedig, osszuk meg azt, ami felesleges! Az élelem nem csak táplál, hanem közösséget is teremt. Ha megosztjuk a kenyerünket a szegényebb polgárokkal, és a rabszolgákkal az nyugalmat hoz az életünkbe, nem fognak lázadni az éhezés miatt.
A bölcs Cornelius Figulus Szónokratész így szólt:
-Barátaim, a mi Zöldikénk nagyon bölcs dolgokat mondott. Hirdessük hát fennen ezen tanokat. És kötelezzük erre Róma polgárait. Ennek érdekében lenne egy törvényjavaslatom: „Lex Panis Milanus” – a Kenyér Törvénye. Minden háztartás, amely három napnál régebbi kenyeret tart, köteles azt felajánlani azt szegényeknek. Írjuk elő barátaim hogy egy-egy lakoma mennyibe kerülhet és írjuk elő, hogy a lakomák után a maradékokat szét kell osztani a szegényebb rómaiaknak, és a szolgáknak valamint a rabszolgáknak is juttatni kell belőle. Így kevesebb étel megy kárba.
-Így történt aztán, hogy az ókori Rómában törvény született az ételpazarlás ellen. Te meg itt kidobod a még ehető ételt! – kiáltott Milánra a manó.
-Sajnálom. Odafigyelek ezután – mondta bűnbánóan Milán.
És Milán, másnap az iskolában a tízóraiját megosztotta az egyik osztálytársával, mert tudta, hogy amit anya csomagolt, túl sok lenne neki. Jól esett megosztani az ételt mással. Harmadnap a boltban már nem dobált bele a kosárba mindent ami eszébe jutott, hanem végig gondolta mit is fog enni az elkövetkező napokban. Szép lassan Milán hatására a család is megváltozott kevesebb ételt vettek és ami megmaradt elvitték a rászorulóknak.