Béla és Laci szomszédok voltak, de olyan szomszédok, akikről balladát lehetne írni, vagy legalább egy passzív-agresszív Facebook-posztot. Kertjük között egy kerítés állt, de a valódi határvonal a dicsőség és szégyen között volt pont ott, ahol a fű sötétebb árnyalatra váltott.
Béla reggelente kávéval a kezében sétálta körbe kertjét, közben Laci már a locsolót ellenőrizte, nehogy egy virág is száraz maradjon. Versengésük a fűmag-típustól a madáretető színéig mindenre kiterjedt. Laci egy évben háromszor vetett új gyepet. Béla négyszer. Laci vegyszeres gyomirtót használt. Béla természetesen csak a világhírű “svájci eredetű, ökotanúsítványos” gyomirtót. Aminek ugyanúgy ázott kutya szaga volt, csak egy fokkal drágább volt.
De a zöld kert verseny véget ért, egy áprilisi délelőttön, de nem akármelyik áprilisi délelőttön. Április 1- én, amikor Béla nem locsolt. Nem nyírt. Nem ültetett. Hanem… hagyott. Hagyott mindent. Hagyni valamit a kertben, a Béla-féle szomszédságban egyenlő volt a veszteséggel.
Laci kilesett függönye mögül, és amit látott, attól a lelke egy darabja száradt ki – pont, mint Béla kertje.
Egy komposztláda.
Mellette egy tábla:
„Ne dobd ki – etesd a földet!”
Ez egy tréfa!
Laci elszörnyedt. Béla zöldséghéjat halmozott! Teafiltert! Kávézaccot! A szent gyep közepén!
És ha ez nem lenne elég: méhhotel.
Nem Marriot, nem Hilton Nem is legalább AirBee&Bee, hanem fából barkácsolt méhlakosztály, öt szobával és napraforgókra néző kilátással.
– Méheket tenyészt?! – kérdezte Laci döbbenten a feleségétől, akinek a válasza egy vállvonás és egy savanyúkifli volt, amit előző nap akart kidobni, de Béla „örökbe fogadta” a galamboknak.
És innentől minden más lett.
Béla újrahasznosított. Mindent.
A régi műanyag kannából madáritatót csinált. A borosüvegből lámpát.A pizzásdobozból rovarmenedéket.Az üres sörös dobozokból pedig szobrot a feleségének. A hétvégi maradékból pedig másnapi ebédet – egy új fogalmat vezetett be: „újrahasznosított lecsó”. Laci először lenézte. Aztán megfigyelte. Utána… irigykedett. A madarak Béla kertjében énekeltek, a gyerekek ott ették az eperből készült „saját lekvárt”, és a kutyák is valahogy mindig Béla oldalán játszottak. Egy napon Laci bosszúsan állt a hűtő előtt.
– Már megint megromlott a főtt rizs. – morogta, miközben a dobozt a szemetes felé lendítette, de aztán hirtelen megállt.
Mi lenne, …?
-Nem
Vagyis, egy próbát megér. Este a felesége döbbenten tapasztalta, hogy a vacsora valami újszerű, kreatív és ehető volt.
– Ez meg mi?
– Maradékmentes rizsfelfújt, Béla-féle stílusban. – felelte Laci, miközben zavarba ejtően büszke mosolyt villantott.
Egy hónappal később
A Béke utcában változás történt. Béla és Laci kertje már nem versengett – összeért, egy közös célért. Közös komposztládájuk volt. Madáretetőjük. Egy „szomszédsági cseresarok”, ahol ki lehetett tenni azt, ami másnak még jó lehet: egy szék, egy lámpa, egy kenyérpirító, vagy akár egy fél kiló hagyma.
Az utcában elindult egy hagyomány: minden hónap utolsó vasárnapja a maradékvasárnap elnevezést kapta. Mindenki hozott valami megmaradt ételt: Rakott húsos kenyérhéjat, Lekváros grízes tésztát. És az örök kedvenc: „pizzafalatok tegnapról, holnapra”.
A gyerekek verset írtak:
„Ne dobd ki, ha ehető,
add a Földnek megmentő,
mert ezt így akarná a teremtő!
És Laci?
Nos, ő soha nem vallotta be nyíltan, hogy Béla nyert. De a szomszéd kertjében nőtt paradicsompalánta épp az ő komposztjából kapta az erőt. És ha valami zöld volt, akkor az az irónia.
Egy reggel Béla és Laci újfajta kihívással szembesültek: a Béke utca lakói úgy döntöttek, elindítanak egy „Kreatív Komposzt Kihívást”. A szabály egyszerű volt:
„Minél színesebb, minél kevesebb hulladék, minél több nevetés!”
Az első nap Laci kétségbeesetten nézte, ahogy a felesége egy hatalmas ládába gyűjtötte a zöldséghéjakat, kávézaccot és tojáshéjat. „De hisz ez büdös!” – kiáltotta.
– Csak egy kis idő kell, hogy a természet elvégezze a dolgát. – mosolygott Béla, miközben méhhotelének egyik lakója vidáman repkedett.
Laci titokban elkezdett jegyzetelni, és egyre többet olvasott az újrahasznosításról meg a pazarlás elleni küzdelemről. Már nem csak a füvük volt zöldebb, hanem a fejük is kezdett tisztulni.
-Megvilágosodtak.
Közben a gyerekek szorgosan készítették a plakátokat a „Ne dobj ki, adj új esélyt!” kampányhoz, amit az egész utca lelkesen támogatott. A maradék ételekből közösen főztek, sütöttek, és egy hét múlva már az egész utca nagy ünnepséget tartott, ahol a legkreatívabb maradékételért díjat is kiosztottak.
Aztán jött a legviccesebb rész: a Béke utcai macskák úgy döntöttek, hogy ők is részt vesznek a kihívásban – persze saját módjukon. Az összegyűjtött hulladékot átrendezték a kertekben, mintha művészeti installáció lenne, és napokon át egy „művészeti kísérlet” volt a macskák éjszakai játéka.
Laci és Béla nevetve figyelték a kerti macskaszobrokat, és közben azon gondolkodtak, hogy milyen jó, hogy nem a fűhosszon múlik minden, hanem azon, mennyire vagyunk hajlandók változni.
A „Kreatív Komposzt Kihívás” második hetében Béla egy igazán merész ötlettel állt elő: mi lenne, ha nemcsak az ételmaradékot használnák újra, hanem a régi ruháikat is? Laci csak legyintett, de amikor Béla előállt egy komplett madáretetővel, amit egy szuperkoptatott farmerból készített, már ő is mosolyogni kezdett.
– Hát ez tényleg zöld! – mondta Laci, miközben a gyerekek a régi pólókból madárkalapokat varrtak.
És bár az elején néhány szomszéd gyanakodva nézte, hogy az utcán mindenki egyre furcsább dolgokat dob ki a cseresarokba – például egy pár kopott zoknit, ami madárhálóként funkcionált –, hamarosan mindenki belátta: a zöld gondolkodás nem csak környezetvédelem, hanem móka is.
Egészen addig, amíg a Béke utcai hobbibarkács, Sanyi bácsi meg nem jelent a „Zöld Kincsek Vásárán” egy szeleburdi összeállítással: egy régi, lyukas esernyőből és néhány műanyag palackból készített madárfürdővel. Laci és Béla együtt nevettek rajta, de az összes madár odajött úszkálni.
Az utcai összefogás végül még egy helyi újságban is megjelent, ahol a cikk címe így szólt:
„Hogyan mentették meg a Béke utcaiak a világot – egy kis humorral és egy adag komposzttal”.
És ha a Béke utcában egyszer eltűnne a madárdal, a gyerekek mosolya és a maradékmentes lecsó, akkor tuti, hogy Béla és Laci is megunnák a zöld háborút. De addig? Addig egy kert se lehet túl zöld!
Az évek múlásával a Béke utca igazi zöld oázissá vált. A helyi bolt tulajdonosa, Jancsi, annyira lenyűgöződött a közösségi hulladékcsökkentés sikerén, hogy bevezette az első „Zero Waste” polcot, ahol csak újrahasznosított vagy újra felhasznált csomagolású termékeket árult.
Laci pedig végre beismerte, hogy Béla zöldebb füve nem csak a kertjében van – hanem a fejében is. Ezért a helyi iskola előtt is elindítottak egy kis kertészetet, ahol a gyerekek megtanulhatták, hogy a maradék kenyérhéjból, a banánhéjból és a zöldséghéjból milyen csodákat lehet teremteni.
Persze nem minden volt tökéletes: Béla egyszer véletlenül a régi nagymama selyemkendőjét dobta a komposztba, ami után a macskák valami egészen furcsa, „záptojás illatú” fürdőt rendeztek a kert végében.
Az egyik délután, amikor már mindenki a legutóbbi „Maradékfőző Verseny” eredményeit ünnepelte, Laci odahajolt Bélához, és azt mondta:
– Tudod, Béla, azt hiszem, már nem is versenyzünk egymással. Inkább csapatban vagyunk.
Béla csak mosolygott, és visszaintegetett a madáretető felé, ahol egy büszke rigó éppen a méhhotel melletti napraforgón táncolt.
És így történt, hogy a Béke utcában a zöld nem csak a fű színe lett, hanem egy életstílus, ahol a pazarlás elleni harc néha még nevettetett is. És mindenki boldog volt.
Ahogy a Béke utca lassan igazi zöld közösséggé vált, mindenki megtanulta: nem a fűhossz vagy a legújabb fűnyíró számít, hanem az, hogy hogyan bánunk a természettel és egymással.
Laci és Béla már nem versenytársak voltak, hanem partnerek a „maradékok megmentésében”. Együtt szervezték a közös komposztládák tisztítását, a madáretetők feltöltését, és persze a „maradékból főzünk” napokat.
A gyerekek megtanulták, hogy a régi kenyér nem szemét, hanem madáreleség, a zöldséghéj pedig arany a föld alatt. A szomszédok pedig büszkén mondták: „Ez itt nem csak Béke utca, hanem a Zöld Béke utca.”
És ha valaki mégis azt kérdezte, miért kell ennyire odafigyelni a környezetre, akkor Laci csak annyit mondott:
– Mert az a fű, ami alatt a madarak énekelnek, sokkal szebb, mint a száraz, sárga, kidobott maradékok.
Így lett a Béke utcából egy vidám, zöld közösség, ahol a humor és a gondoskodás kéz a kézben jártak – és a pazarlás egyszerűen nem volt divat többé.