Helló, én vagyok Szendi. Egy félig megevett, mostanra kicsit megfáradt, de még mindig büszke szendvics. Sajttal, sonkával, mustárral és egy darabka uborkával – ha már bemutatkozunk, legyen teljes a kép.
Azt gondolod, hogy csak egy egyszerű kaja vagyok? Ugyan már. Egy szendvics élete nem csak a harapásokról szól – hanem a várakozásról. Az esélyről. És néha… a bosszúról.
Kezdjük az elején. A kisgazdám, Lili, 17 éves, modern, multitasking kamasz, TikTokon is főz, meg Netflixet néz matek helyett (tudom, mert a táskája sarkából néztem). Egy reggel szépen megcsinált engem, bedobott a táskába, aztán a suli büféjében meglátott valami új cuccot – valami protein palacsintát, meg matchás zabitalt, aminek már a neve is fárasztó volt.
Engem pedig? Visszadobott a hűtőbe. Egy gyors „majd megesszük holnap” ígérettel. Klasszik.
Na, és a hűtő… az egy másik világ.
Ott van Alma mama, a bölcs, de kicsit már barnuló típus, aki rendszeresen sóhajt:
– Bezzeg az én időmben még megadták a tiszteletet a gyümölcsöknek.
Vagy Tojgli bácsi, a főtt tojás, aki már három napja próbálja elhitetni, hogy még nem büdös. És Zöldborsó Zsófi, a mélyhűtős partiarc, aki mindig úgy köszön:
– Hűs vagyok, baby!
Mi vagyunk a maradékok. A „majd jó lesz valamire” brigád. Vagy ahogy mi hívjuk magunkat: A Második Esély Mozgalom.
Esténként meetingeket tartunk. Megbeszéljük, ki meddig bírja még, hogyan csábítsuk vissza Lilit. A legutóbbi ötlet: ízcsata.
– Tej úr szerintem már megromlott – mondja Zsófi.
– De csak belül! – védekezik Tej úr. – A doboz még mindig trendi!
Aztán… egy este megtörtént. Lili unta a telefonját (ilyen is van), odament a hűtőhöz, és ránk nézett. Nem csak átnézett rajtunk, ránk. Komolyan, figyelmesen. Mintha rájött volna valamire. És azt mondta:
– Igazából tök sok kaja van itthon…
Mi meg: taps! öröm! Grammy-díj érzés!
Lili előszedett engem (megkönnyeztem), felmelegített, újraolvadt a sajtom, még új uborkát is kaptam (luxus!). Almát megsütötte fahéjjal, a tojásból saláta lett, Zsófit beletette egy rizottóba, és Tej úr… hát, ő sajnos tényleg elment. Egy perc csendet tartottunk.
Az este végére Lili posztolt is:
“Maradékból mestermű – ne pazarolj, alkoss!”
És tudod mit? Menő volt. Nem csak mi lettünk hasznosak újra, de ő is jobban érezte magát. Mert nem csak a szemetes lett kevésbé tele, hanem a feje is. Mert lehet, hogy egy maradék nem tűnik soknak… de ha minden nap dobod ki, az már egy ételtemető.
Most már van egy új kis cetli a hűtő ajtaján:
„Nézz körül, gondolkodj, ments meg egy falatot.”
És Lili mostanában tényleg körbenéz. Nem tökéletes – tegnap például még mindig rendelt boba teát –, de hé, haladunk. Mert nem kell világmegváltónak lenni. Néha elég csak megenni a szendvicset.
Én, Szendi, ezennel befejeztem a naplót. A történetemet megírtam. És ha valaha is találsz egy fél szendvicset a hűtődben, nézz rá úgy, mint egy régi barátra. Lehet, hogy pont ő fogja megmenteni a napodat.
Lejárati idő pánik – Avagy a dátum csak egy szám… vagy mégsem?
Minden jól ment a hűtő és a spájz új korszakában. Lili tényleg figyelt ránk. Egyre kevesebb étel végezte a kukában, sőt, volt, hogy célzottan maradékmentéses napokat tartott. Már-már azt hittük, hogy nyertünk.
Aztán jött április elseje. És valaki – valószínűleg az energiaszelet a hátsó polcról – elkezdte terjeszteni a pletykát:
– Tudjátok, hogy jön a Lejárati Hullám, ugye? Áprilisban mindenkit elvisz, aki túl van az időn!
Na, kitalálhatod… pánik.
Tejtermékek zokogtak, konzervek elkezdtek „frissnek álcázni” magukat (komolyan, volt egy tonhalkonzerv, aki feltett magára egy cetlit: „Lejár: 2032 – én még csak most kezdtem élni!”). A fűszerek összesúgtak egy sarokban:
– Mi évekig is jók vagyunk… de ezt ők nem tudják. Hallgassunk!
Én, Szendi, már túl voltam a saját „majdnem kidobásomon”, szóval próbáltam nyugodt maradni. De ahogy a joghurtok elkezdtek „búcsúleveleket” írni, már én is éreztem, hogy valami készül.
A spájzban Borsó Zsófi állt ki egy konzervdoboz tetejére, mint valami motivációs tréner:
– Dátum? Az csak egy szám, emberek! Az íz a lényeg! A szellem! A szív!
– Könnyű neked, te fagyasztott vagy! – szólt közbe egy leveles tészta. – Te örökéletű!
Ekkor megjelent Lili. A kezében egy lista, a homlokán egy kis ránc: takarítás van készülőben. És takarítás = válogatás. A hűtőben azonnal megfagyott a hangulat (és nem csak a hőfok miatt). Alma mama halk imát mormolt, Tojgli bácsi rejtőzködni próbált egy salátás doboz mögött.
És akkor megtörtént a csoda.
Lili nem dobált. Nem ítélt el egy szám alapján. Elővette a telefonját, rákeresett dolgokra:
– „Honnan tudom, hogy megromlott a tej?”
– „Meddig jó a tojás, ha vízbe teszem?”
– „Lejárt, de még ehető – mit csináljak belőle?”
Aztán sorra nyúlt értünk, megszagolt, megnézett, megkóstolt. Megmentett.
És közben mormogott:
– Na jó, dátum ide vagy oda, semmi nem kerül ki feleslegesen. Ti ma vacsora lesztek, srácok.
Micsoda mondat! Be is kereteznénk, ha lenne hűtőnkhöz passzoló IKEA-képkeret.
A maradékból tejfölös-tojásos rakott krumpli lett, egy kis grillezett alma mellé. A konzervparadicsomból pedig egy gyors leves másnapra. És a legjobb? Lili posztolta az egészet:
„#LejártNemElrontott #MentsdMegAKaját #NemDobunkKiCsakMertNemFrissInstás”
És mi? Mi ünnepeltünk. A pánik elült. A dátumok többé nem rettegést jelentettek – hanem csak egy kis figyelmet. Mert Lili megtanulta: nem a szám számít, hanem az, hogy még jó-e.
És mi, a hűtő és a spájz népe, együtt sóhajtottunk fel.
– Talán van még remény az emberiség számára – motyogta Barack Befőtt. – Legalábbis Lili esetében biztos.