Réges-régen, egy titkos völgy mélyén, ahol a fák csokifagyi-illatot árasztottak és a folyóban narancsüdítő csörgedezett, élt egy különös népség: a csokifalviak.
Ez a nép nagyon boldogan éldegélt egy aprócska hibával. Annyi ételük volt, hogy azt sem tudták, mit kezdjenek vele! Reggelire háromféle palacsintát ettek, ebédre hétféle pizzát rendeltek, vacsorára meg három tál spagettit, majd kidobálták, amit meguntak.
– Nem baj, majd terem másik! – legyintett mindig Kakaóscsiga bácsi, a pékmester, miközben kidobott egy egész vödör frissen sült brióst.
Csakhogy, amit kidobtak, az mind a Völgy mélyébe, az Étcsoki-verem nevű helyre hullott. És ami egyszer a verembe került, az ott is maradt rohadva, bűzölögve.
Egy nap azonban különös dolgok kezdtek történni. Először csak furcsa hangokat hallottak:
– drum-drum…mmmú! – szólt a föld alól.
Majd megjelentek a rejtélyes spagettikígyók. Ezek hosszú, undorító kígyók voltak, amik a kidobott szendvicsekből, régi péksütikből és rohadó tésztamaradványokból álltak össze. Az emberek sikítozva menekültek:
– Jaj, a spagettikígyó! – kiáltott Láng úr, a tűzoltó, miközben egy bolognais kígyó kergette éppen.
A helyzet egyre rosszabb lett. A város mézeskalácsháza előtt kinőtt egy óriási pudinghegy, ami napokig ontotta magából az enyhén romlott tejes vaníliaillatot meg a legyeket. A játszótéren a hintákat ellepte a majonéz, a buszmegállóban már sajtos croissant nőtt, és a bicikliút mentén palacsintaszőnyeg borította a földet.
Mindenki tudta, hogy tenni kell valamit.
Ekkor állt elő Vanília, a legokosabb lány a faluban. Na jó, csak tizenegy éves volt, de több esze volt, mint az összes felnőttnek együtt.
– Álljunk meg! – kiáltotta. – Nem az étel a hibás! Mi vagyunk azok! Mi pazaroltunk, mi dobtuk ki! Az étel megharagudott ránk!
A falu népe csak pislogott. Hogyan lehetne kiengesztelni az ételeket?
Vanília kidolgozott egy tervet:
Ételt csak annyit készítünk, amennyit megeszünk!
A maradékot másnapra eltesszük és felhasználjuk!
Akinek több van, ad a szomszédjának!
Minden pénteken nagy közös lakomát tartunk a megmaradt finomságokból!
A csokifalviak igaz kelletlenül, de belementek.
Kezdetben nehéz volt. Pogácsa néni például szokás szerint tizenhárom rétest sütött vacsorára. De most a rétesek felét szétosztotta a szomszédok között.
SonGoKu bácsi, aki mindig négy pizzát rendelt magának, most csak egyet kért és meg is ette!
Még a kis Ketchup Karcsi is, aki eddig mindig csak a rántott hús szélét ette meg, most megtanulta, hogy a krumplipürét is el kell fogyasztani.
A városban ételmentő hűtők jelentek meg, ahová a felesleget lehetett tenni, és onnan bárki elvehette, akinek szüksége volt rá.
A változás hamarosan látványos lett:
– Eltűntek az spagettikígyók! – kiabálták örömmel a gyerekek.
– Nem bűzlik a verem! – lelkendezett a polgármester.
És valóban: a völgy újra illatos lett, a fák újra csokifagyi-illatot árasztottak, és még az égen is szivárványos vattacukrok lebegtek. Hiszen amikor egy közösség összefog, még a legnagyobb bajokat is meg tudja oldani. Ha mindenki egy picit változtat a szokásain, együtt hatalmas változást érhetünk el, ha nemcsak az ételeinkkel bánunk jobban, hanem egymással is.
A szendvicsek már nem ugráltak az utcán, a pudinghegy pedig összezsugorodott, és a maradékból epres süti lett az iskolai uzsonnára.
Vanília pedig kapott egy különdíjat: egy hatalmas csokitortát, amit az egész falu együtt evett meg az utolsó morzsáig!
És azóta minden csokifalvi gyerek tudja, hogy az étel nem varázslat – sok munka, alapanyag, energia, szeretet és idő kell ahhoz, hogy az asztalunkra kerüljön. Ha megbecsüljük, amit kapunk, nemcsak a bolygónkat védjük meg, hanem megtanulunk felelősségteljesen gondolkodni és élni.