Volt egyszer egy kisfiú. Nem volt se királyfi, se varázsló, csak egy hétköznapi kis iskolás – de volt benne valami különös. Egy dolgot ugyanis senki más nem tudott rajta kívül: hallotta, miről beszélgetnek az ételek. Nem, nem vicc. A kisfiú tényleg értette az ételek nyelvét. Egyik este, vacsora után, amikor a szülei eltették a maradék sült krumplit a hűtőbe, a kisfiú halk zsörtölődést hallott:
–Már megint bent ragadtunk! – morgott egy krumplihéj. – Pedig tegnap is csak néztek ránk!
–Legalább nem lettem savanyú, mint a múltkori uborka… – dünnyögte egy sárgarépa.
A kisfiú tágra nyitotta a szemét. Aztán – BAMM! – hirtelen villanás, és máris egy teljesen más világban találta magát. Ez volt Falatozóföld, ahol minden étel él, nevet, érez – és ahol a maradékokat megbecsülik. Csakhogy most minden szomorú volt. Egy hatalmas, bűzölgő Maradékhegy nőtt a város közepére, eltakarta a napot, és senki nem tudott tőle játszani. Megtudta a Láthatatlan Falatozók, akik eddig segítettek újrahasznosítani az ételt, eltűntek. A kisfiút egy morzsás, öreg kenyércsücsök – Morzsi bácsi – vezette körbe, és elmagyarázta:
–Régen, ha valamit az emberek nem tudtak megenni, nem dobták ki, hanem kitaláltak belőle valami újat, a Láthatatlan Falatozók megjelentek, és segítettek. De most, csak a pazarlást látják, és eltűntek.
A fiú komolyan bólogatott. Otthon is sokszor látta, hogy marad a tányéron ennivaló, amit másnap már senki sem eszik meg. Talán, tényleg változtatni kéne. Így hát a kisfiú elindult megkeresni a megoldást. Találkozott egy fél banánnal, aki már napok óta unatkozott a gyümölcskosár alján.
–Engem mindig elfelejtenek – sóhajtott a banán. – Pedig mennyi minden lehetne belőlem! Banánturmix, palacsinta, sőt, még fagyi is!
Aztán ott voltak a pizzaszélek, akiket mindenki meghagyott, mintha nem is számítanának. És egy nagy lábos leves is, aki már azt hitte, soha többé nem lesz meleg. A kisfiú ekkor egy ötlettel állt elő:
–Csináljunk egy Maradékbált! Hozzon mindenki egy kis darabot magából, és alkossunk valami újat, finomat, különlegeset!
És így is lett. A pizzaszélekből ropogós chips készült. A banánból turmix lett. A leves új fűszereket kapott, és felforrósították. A száraz kenyérből pirítós lett fokhagymával. A tejbegríz, akit mindig csak „szomorú maradéknak” hívtak, most csokikrémmel és gyümölccsel ünnepi desszert lett. Ahogy a bál elindult, varázs kakaópor kezdett hullani az égből, és apró lények jelentek meg: igen, Ők voltak a Láthatatlan Falatozók! Pici, színes kabátos lények voltak, villával a kezükben, fakanállal a hátukon, és csillogott a szemük, mint a csokidarabos fagyi.
–Kisfiú – szólt Burgonya hercegnő, a Falatozók vezetője –, te visszahoztad a reményt. Most már tudjuk, hogy ismét van, aki figyel az ételekre. Aki tudja, hogy a maradék nem szemét, hanem lehetőség. A kisfiú megvakarta a fejét, aztán bólintott.
–Csak azt szeretném, ha az emberek is jobban megbecsülnék az ételt. Mert minden falat egy kicsit varázslatos. Főleg, ha újra életet adunk neki.
A Falatozók nevetve tapsoltak, és együtt elkezdték lebontani a Maradékhegyet. Helyette friss gyümölcsös ligetek, zöldséges kertek, és játszóterek nőttek ki a földből. Másnap reggel a kisfiú felébredt az ágyában. Vajon csak álmodta az egészet? De amikor kiment a konyhába, anyukája épp egy nagy tányér zöldséges fasírtot készített – a tegnapi maradékból.
–Gondoltam, ne pazaroljuk el – mondta mosolyogva.
A kisfiú elmosolyodott. A tányér szélén egy darab sült krumpli mintha kacsintott volna rá.
–Köszönöm. Láttalak! – súgta halkan.
Tanulság:
Egy kisfiú is meg tudja változtatni a világot – főleg, ha figyel arra, mi történik azzal, amit megeszünk… és azzal is, amit nem. A maradék nem ciki – hanem lehetőség. Csak egy kis varázslat kell hozzá. Vagy egy kisfiú, aki észreveszi.