Azon a helyen, amit csak úgy emlegettek: a Paradicsom, volt egy fa. Különleges fa volt, mégsem tekintettek rá imádattal, nem igazán. Kinézetre teljesen átlagosnak tűnt: vastag, sötétbarna törzse volt, mint egy öreg bölcs lába, ágai messzire nyúltak, mintha meg akarták volna ölelni az eget. Levelei zsengék voltak, élénkzölden fodrozódtak a szélben, és ha alatta álltál, úgy tűnt, mintha a világ legnagyobb, legpuhább takarója borulna rád. A fa ágai barátságosan tárultak szét, lombkoronája otthont és vigaszt nyújtott száz meg száz madárnak, sőt, néha még álmodozó gyerekeknek is.
De mégsem volt olyan, mint a többi fa, mert ez a fa adott. Mindennap, pont eleget.
Minden hajnalban annyi gyümölcs nőtt rajta, ahány száj lakott a Paradicsomban. Mindenkinek egyet – se többet, se kevesebbet. A gyümölcsök ragyogtak, mintha belülről világítottak volna. Illatuk betöltötte a völgyeket, és az emberek már messziről tudták, mikor érkezik el az a pillanat, amikor leszedhetik a saját, rájuk szabott gyümölcsüket. Ezek a termések nem csak finomak voltak, hanem mintha boldogságot is hordoznának magukban. Az ágakról hívogatóan lógtak alá, harmattal csillogva a reggeli napfényben.
Mindenki leszedte a sajátját, és ki-ki a maga módján fogyasztotta el. Voltak, akik letelepedtek a fa árnyékába, mások a tiszta vizű folyó partjára sétáltak, hogy ott, a lábukat a vízbe lógatva élvezzék az édes falatokat. A Paradicsomban béke honolt, és mindenki megelégedett azzal, ami neki járt. Senkiben fel sem merült a gondolat, hogy többet kérjen. Még nem.
Aztán egy nap valaki kettőt szedett le. Egyet mostanra, egyet későbbre – csak úgy, biztos, ami biztos. Mások látták, és elszörnyedtek: hogyan merte valaki megszegni azt a szabályt, amit soha senki nem mondott ki, mégis mindenki tudott? Azonban semmi sem változott. A fa másnap is ugyanannyi gyümölcsöt termett, pontosan annyit, amennyi kellett.
És akkor valami megmozdult az emberek szívében. A megfigyelés hatására mások is elkezdtek többet szedni – eleinte csak eggyel, aztán kettővel, hárommal. Kosarakat készítettek, amikre sose volt szükségük. Az emberek megtöltötték őket, mintha versenyt űznének belőle. A gyümölcsök díszes halmokban sorakoztak az asztalokon, polcokon, pincékben. Azt mondták, csak a biztonság kedvéért teszik. Vagy csak azért, mert megtehetik.
Senki sem gondolt arra, hogy minden egyes félretett gyümölcs miatt valaki más üres kézzel marad.
És aztán nemcsak többet vettek el, hanem korábban is. Hajnal előtt már ott ólálkodtak a fa körül, nézve, vajon mikor kezd nőni a termés. A mohóságuk határtalan lett. Egyesek létrákat hoztak, mások botokat faragtak, hogy a legmagasabban csüngő, legérettebb gyümölcsöket is elérjék. A termések még zöldek voltak, aprók, feszesek, erősen kapaszkodtak az ágakba, mintha ők maguk is ott akarnának maradni, még nem érezve elérkezettnek az időt. De az emberek nem törődtek ezzel. Csak leszedték őket, mert féltek. Féltek, hogy elfogy. Hogy más megelőzi őket. Hogy nem marad nekik.
A fa nem változott. Ugyanolyan méltóságteljesen állt, mint mindig. Továbbra is adott, pontosan annyit, mint korábban. Nem kevesebbet, nem többet. Csakhogy az emberek már nem csak egyet vettek. És így a számok elkezdtek eltolódni. Egy idő után már nem jutott mindenkinek. Először csak egy-két ember maradt gyümölcs nélkül. Aztán tízen, majd egyre többen.
És akkor a leszedett, félrerakott gyümölcsök változni kezdtek.
Először alig lehetett észrevenni. Egy-egy puhább rész, egy apró barna folt a héjon. Aztán belül is megindult a romlás. A valaha lédús, ragyogó gyümölcsök belseje barnává vált, levük savanykás lett, és már nem mosolyogtak úgy, mint régen a fáról. A penész lassan, észrevétlenül kezdte el bekebelezni őket, mint valami láthatatlan méreg. Kukacok és apró férgek jelentek meg, és befészkelték magukat a gyümölcsökbe. Falatoztak és falatoztak, mintha a világ minden gyümölcse sem lenne elég nekik.
Senki sem tudta, honnan jöttek. Vagy hogy mikor kezdődött pontosan. Csak azt, hogy a kupacok, amiket annyira óvtak és büszkén mutogattak egymásnak, napról napra romlottabbak lettek. A gyümölcsök már nem voltak szépek, nem voltak édesek. Már nem hoztak boldogságot, csak bűzt, keserűséget és kérdéseket.
Gyűléseket tartottak. Hosszú, hangos beszédekkel. Kerítéseket húztak a fa köré, hogy megvédjék egymástól. Az időjárást hibáztatták. A madarakat, akik talán belecsíptek. A szomszédokat, akik talán valamit elrontottak. Sőt, voltak, akik az eget vádolták, hogy már nem süt elég melegen a nap. Mindenre és mindenkire rá tudták varrni a bűnt. Csak magukra nem.
Bármeddig elmentek volna, hogy megtalálják a kedves gyümölcseik romlásának okát, csak a saját tetteikre nem voltak hajlandók ránézni.
Ekkor érkezett meg ő. Senki sem értette, hogy pontosan mikor, túlságosan el voltak foglalva a saját problémájukkal. Fiatalabb volt a legtöbbjüknél, arcán mégis több év bölcsessége és fájdalma volt látható.
Egyik reggel, amikor a legelső gyümölcsért versenyeztek többeknek is feltűnt a jelenléte. A csendes, nyugodt aurája elérte őket, pedig nem is próbálkozott. Csak leült a fa elé és várt. Türelmesen, minden sürgősség nélkül. Majd, amikor a fa elengedte az aznapi utolsó gyümölcsét felvette és megette. Lassan fogyasztotta, becsukta a szemét. Nem azért mert annyira éhes lett volna, hanem érezni akart minden harapást, ízlelni akarta a gyümölcslé dússágát, a falatok fontosságát. Amint befejezte a neki járó gyümölcsadagot csöndben megköszönte a fának, majd elsétált.
Az emberek meglepődtek, egyenesenelképedtek–hogy lehet, hogy valaki csak egyet akart? Nem értették őt, különcnek nézték.
Mindennap visszatért a fához és várt. Az emberek annyira meg voltak döbbenve, hogy az ő gyümölcsét sose szedték le, talán észre se vették. Napról napra leült a fa elé, majd felvette a gyümölcsét és étkezése befejeztével köszönetet mondott.
Mások csak később tudták rávenni magukat, hogy megkérdezzék miért követi ezt a rituálé? Hogy miért csak egyet vesz el?
A válasza csak kuncogást váltott ki belőlük. Azt felelte, hogy neki csak ennyi kell, ennyire van szüksége és semmi másra. Régen mások is ezt hitték, de akkorra már csak butaságnak tartották. Úgy gondolták megvilágosodtak azzal, hogy temérdek mennyiségeket tesznek félre, hagynak megromolni.
De a lány tudta, megtanulta ott, ahonnan jött, hogy minden szükség nélkül bekapott falat egy másik szájat hagy üresen. Egy olyan helyről származott, ahol a pazarlás erőszaknak számított. Ahol a mohóság nem csak bűn volt, hanem egyfajta felejtés – a földnek, egymásnak, az emberi lét értelmének.
Szóval, amikor megérkezett a Paradicsomba és látta a fát, nem futott. Várt. Leült mellé, amikor a reggeli fény az ágait súrolta. Nézte, ahogy az emberek elsietnek mellette, félig nyitott markokkal rántják le a gyümölcsöket, és a szemük már többet keres.
Később páran már nem csak észrevették, hanem csodálták is. Látták, hogy boldog, hogy nem szorong a holnaptól és nem aggódik, amikor neki csak egy gyümölcse van. A titkait keresték, bölcsnek vélték. Ezek az emberek, akiket megállított a kijelentése miszerint a saját hibájukból nem élvezhetik önfeledten a friss gyümölcsöt, megkérdezték tőle a mit kéne tenniük.
A válaszától csak még különösebbnek tűnt a szemükben, mintha egy másik bolygóról jött volna, mint ők. Azt mondta: semmit. Semmi többet, csak annyit vegyenek el amennyire szükségük van. Se többet, se korábban. Ne építsenek kamrákat, kerítéseket. Ne lopjanak a holnaptól. Csak álljanak le.
Egyesek úgy gondolták, hogy akkor csak kevesebbel fognak maradni. De a válasza megrémisztette őket, azt felelte, hogy már most kevesebbük van. A gondolat megborzongatott embereket, szíveket mozgatott meg. Így hát voltak, akik megváltoztatták nézeteiket.
Ő ott maradt. Nem, mint egy vezető vagy egy szimbólum. Hanem csak, mint valaki, aki pont annyit vett el, mint amennyire szüksége volt.
Lassacskán mások is ezt tették. Egy ember nem gyűjtött többet a pincéjébe, nem halmozott fel többet. És azokat a gyümölcsöket, amiket még épen talált, szétosztotta azok között, akiknek nagyobb szüksége volt rájuk. Egy anyuka megtanította a gyerekeinek, hogy várják meg, amíg az érett gyümölcs a földre pottyan. Egy kisgyerek, aki egyszer büszkén szedte le a legzöldebb termést, most összekulcsolta a kezeit a háta mögött és türelmet kért a fától.
A gyümölcs még mindig rohadt, a férgek még mindig nem tűntek el, a penész még mindig terjedt. De kevesebb gyümölcs maradt érintetlen. Kevesebbet szedtek le, mielőtt megértek volna.
Látva mások jókedvét, felhőtlen hangulatát, és a fa virágzását, többen is életmódot váltottak.
Páran még mindig ellenkeztek. Bolondnak hívták őt, gyengének. De mások hallgattak rá és megfogadták a tanácsait.
Egy napon, amikor egy gyümölcs leesett és kettétört a földön, nem kiáltott fel. Összegyűjtötte az értékes darabokat, megosztotta őket a gyerekekkel, és semmit se hagyott maga után.
Azt mondják, a fa sose változott, mindig pont eleget adott. De talán az emberek igen, és talán csak erre volt szüksége a Paradicsomnak.