Egyszer réges-régen, de talán épp tegnap, egy aprócska kert mélyén megbújt egy különleges hely: Zöldségfalva. Ott lakott mindenféle zöldség: sárga cukkini, gömbölyű káposzta, fonnyadt hagyma és egy igen bátor kis zöldborsó, akit Borcsinak hívtak.
Borcsi apró volt, de tele kíváncsisággal. Minden reggel felkelt napkeltekor, és körbeszaladt a kertben, hogy megnézze, mi újság. Egyik reggel valami furcsát vett észre: a sárgarépák csendben voltak. De nem csak csendben — egyenesen szomorúnak tűntek!
— Mi a baj, Répa Rozi? — kérdezte Borcsi halkan.
— Eltűnt a zöldségdalunk — sóhajtott Rozi. — Minden reggel együtt énekeljük, hogy jobban nőjünk, de ma reggel nem jutott eszébe senkinek!
Borcsi megvakarta a fejét, aztán elhatározta: megkeresi a dalukat!
Elindult hát kalandos útjára. Először a paradicsomokhoz ment. Táncoltak, nevettek, de egyikük sem emlékezett a répadalra.
Aztán elment a salátákhoz. Ők csak suttogtak, mert mindig féltek, hogy a szél szétszórja őket. De tőlük sem kapott választ, hát tovább ballagott.
Ahogy ment, mendegélt, hirtelen egy csöpp kis komposzthalom mellé ért. Ott kuporgott egy régi barátja: Penész Palkó, a kissé fonnyadt uborka, akit senki sem vett már észre.
— Szia, Borcsi! Hová-hová ilyen elszántan? — kérdezte Palkó.
— A répadalt keresem — felelte Borcsi.
Palkó felsóhajtott:
— Talán azért tűnt el, mert a kert szíve szomorú lett. Tudod, mostanában sokan elfelejtik, mennyire értékes minden zöldség. Egyre több étel végzi itt nálam, félig megrágva, kidobva… Néha úgy érzem, a dalunk is elfelejtett minket, mert mi is elfelejtettük megbecsülni magunkat.
Borcsi elcsendesedett. Eddig nem is gondolt erre. Eszébe jutott egy szelet uborka, amit tegnap dobott el valaki, csak mert nem volt tökéletes formájú. Szomorúan nézett körül.
— Tudod — folytatta Palkó csendesen —, régen az emberek megörültek minden falatnak. Még a görbe répának is! Ma már, ha egy paprika nem piros eléggé, vagy ha egy krumpli túl göcsörtös, egyenesen a kukába kerül. Pedig mi mindannyian értékesek vagyunk. Én is voltam egyszer friss és ropogós. Most meg… — sóhajtott, és egy kis komposztdarabra mutatott, amin egy fél alma és egy szelet karalábé hevert.
— Itt mind olyan zöldségek vannak, akik már nem kellettek senkinek. Pedig még lett volna bennük élet. Még mesélhettünk volna, ízt adhattunk volna a leveseknek, örömöt a vacsoráknak. De a világ elfelejtett odafigyelni.
Borcsi szép zöld szemeibe könnyek szöktek. Hirtelen megértette, milyen fájdalmas dolog feledésbe merülni csak azért, mert valaki szerint nem vagy elég szép. Minden zöldségnek helye van a tányéron — nem csak a csillogó, boltban mosolygó fajtáknak.
— Talán, ha újra megtanulnánk hálásnak lenni minden falatért, a dal is visszatalálna — mondta halkan.
Ezután Borcsi leült a tökök indái tövében, és gondolkodni kezdett…
— Néha a dallamot nem mástól kell kérdezni, hanem magadból kell elővenni — mondta Tök Tivadar, aki bölcs és nagy volt, mint egy kis házikó.
— A szívünkből, ugye? — kérdezte Borcsi, és Tivadar bólintott.
Borcsi becsukta a szemét, és szívére tette a kezét. Először halkan, majd egyre hangosabban dúdolni kezdett valamit:
„Napfény süt, eső csepeg,
Szépen zöldellünk, növünk meg.
Répa, borsó, paprika,
Mindenkinek van titka.”
Ahogy énekelte, a fák levelei táncolni kezdtek, a föld megmoccant, és Zöldségfalva összes lakója csatlakozott a dalhoz. Még a pitypangos szél is belefütyült. A komposzthalom felől egy halk zümmögés érkezett: mintha még Penész Palkó is dúdolna.
…És messze, a kert túloldalán, egy kisfiú figyelt csendben. Marci volt a neve. Aznap reggel a nagymamája kérte meg, hogy szedjen egy kis zöldséget az ebédhez. De Marci nem sietett. Őt inkább valami különös hang vonzotta: egy lágy, vidám dallam, ami mintha a földből és a levegőből egyszerre jött volna.
Odament a kerthez, és csak állt egy ideig. Hallgatott.
— Napfény süt, eső csepeg… — motyogta halkan maga elé.
És akkor megpillantott egy kis görbe répát a föld szélén. Először el akarta dobni, de aztán eszébe jutott valami. Vagy talán valaki. Egy apró zöldborsó és egy dal…
— Te is pont olyan vagy, mint én — mondta a répának. — Nem tökéletes, de különleges.
Mosolygott, és a kis répát is beletette a kosárba. Aztán még egy csálé paradicsomot is. Mert Marci tudta, hogy minden zöldség számít — és hogy talán, ha figyel, újra hallhatja azt a varázslatos éneket.
Másnap, az iskolában épp környezetórát tartottak. A tanító néni arról mesélt, mennyi étel végzi a szemetesben nap mint nap. Marci jelentkezett.
— Tanító néni, én tegnap egy különös dalt hallottam a kertünkben — kezdte izgatottan. — És találkoztam… hát, nem pont találkoztam, de mintha hallottam volna a zöldségek szívét. Tudják, még a görbe répa is fontos. Mert minden zöldség mesél valamit, ha meghallgatjuk.
A gyerekek először nevetgéltek, de Marci folytatta.
— Van egy hely: Zöldségfalva. Ott él egy zöldborsó, Borcsi, aki megkereste az elveszett zöldségdalt. És visszahozta, mert rájött, hogy nem az a fontos, ki hogyan néz ki, hanem hogy minden falat számít. Azóta én is jobban figyelek. Nem dobom ki azt, ami csak egy picit horpadt. Mert lehet, hogy benne van a dal.
A tanító néni elmosolyodott.
— Ez nagyon szép gondolat, Marci — mondta. — Mi lenne, ha ezt elmondanád az iskolarádióban is?
Így történt, hogy Zöldségfalva története lassan eljutott mindenkihez. A gyerekek otthon mesélni kezdtek róla, és egyre több répának, paprikának, krumplinak maradt hely a tányéron — még akkor is, ha nem voltak tökéletesek.
És Borcsi, ott a kert mélyén, minden reggel elégedetten hallgatta, ahogy a dal újra és újra felcsendül.
Mert a legnagyobb titkok tényleg ott lapulnak bennünk. Csak meg kell hallgatni őket.
És ha elég halkan figyelsz egy kertben… lehet, hogy te is meghallod!