Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy király Ezer Kincs Földén. Az ország hatalmas termőföldjein minden növény virult, tengernyi vad futkározott rengeteg erdeiben, kristálytiszta patakok szelték át tisztásait, melyből annyi halat fogott ki az udvari halász, amennyit csak akart. A királyi párnak volt egy csoda szép leánya: Ínyencia.
A királykisasszony minden órában másik ruhát és cipőt vett fel, játékai hegyekben álltak a palota másik szárnyában. Száz szolgáló leste a kívánságait. Minden nap harminchárom féle ételt szolgáltak fel a király parancsára, de Ínyencia alig kóstolt bele egybe, már tolta is félre. Amikor az udvari szakács már nem tudott mást kitalálni, ura elé járult:
– Felséges királyom, életem- halálom kezedbe ajánlom, semmi olyat nem tudok főzni, amit a királykisasszony elfogad, ezért arany fakanalamat a szögre akasztom és világgá megyek, hogy új recepteket tanulhassak.
– Ne mondj fel, ínyesmesterem! Ha elmész, ki készít ételt nekünk?!
– Már pedig én nekivágok, mert a királylány megfenyegetett, hogy leütteti a fejemet, ha olyan ételt nem teszek az asztalra, ami neki ízlik!
Nem volt mit tenni, szakács nélkül maradtak, ezért a király kihirdette, hogy az kapja meg az arany fakanalat, fele királyságát és egyetlen leánya kezét, aki olyat tud készíteni, amit Ínyencia jóízűen elfogyaszt.
Özönlöttek a jobbnál jobb ajánlólevelet bemutató külhoni kukták, sütőmesterek cifra edényekkel. Rotyogtak az ételek, egzotikus fűszerek párája szállt fel, sütöttek – főztek reggeltől estig, de a királylánynak egyik sem ízlett. Mind-mind kiöntözték az ablakon a palota hátsó kertjébe ásott gödörbe. Utolsó nap egy kopott fakanállal és egy csorba fazékkal egy szegény legény érkezett. Édesanyjával az erdőben élt, tőle tanult sütni- főzni, az erdő kincseiből megélni. A legény, miközben a sűrűt járta, mindig látta, hogy öntözi ki az ablakon az udvari szakács az aznapi sok-sok ételt. Szüléje arra tanította, hogy nem szabad elpazarolni az élelmet, ezért
elhatározta, hogy megleckézteti a palota népét. Amikor bebocsátotta az ifjút az ajtónálló, hangos moraj futott végig az udvartartáson.
– Mi a neved, te legény?- kérdezte az uralkodó.
– Szita Egyed a becsületes nevem.
– Értesz -e a szakács mesterséghez?
– Valamicskét konyítok hozzá, az erdei fogadót is vezettem édesapámmal míg élt, kegyelmed 77. erdejének szélén, ami itt terül el a palotától nem messze.
A király nem nagy reményt fűzött hozzá, azonban ő volt az utolsó jelentkező, így megengedte, hogy próbát tegyen. Bement hát a szerencsét próbáló ifjú a palota kamrájába. Bizony, nem talált ott csak egy zsákocska lisztet, amibe éppen egy csapat hangya akart bemászni, mert eleséget akartak hordani társaiknak télre.
Leguggolt hozzájuk Szita Egyed és így szólt:
– Várjatok, álljatok meg hangyácskák! Ha nem lesz miből sütnöm- főznöm, a király a fejemet véteti. Három napot adjatok és csinálok nektek olyan lakomát, hogy még a Hangyakirálynő sem evett olyat!
– No jó,-cirpegték,- de, ha nem állod a szavadat, megkeserítjük az életedet még akkor is, ha kicsik vagyunk! Egy jó tanácsot azonban fogadj el tőlünk: felfedeztük, hogy van innen a kamrából a királykisasszony szobájához egy titkos folyosó, ahonnan a ruhásszekrény hátulját óvatosan kinyitva el tudsz bújni.
– Köszönöm, talán hasznát veszem!
Első nap már hajnalban nekilátott, délben a királyi család elé járult és eléjük tette, amit sütött.
– Mit főztél- sütöttél nekünk ma, fiam?
– Ennek a neve „Utolsó”.
Jóízüen elfogyasztotta a király és a királyné, de a válogatós Ínyencia nem evett belőle. A legény pontosan erre számított. Eltette a maradékot gondosan becsomagolva, hogy ne száradjon meg. Ezután megkereste a titkos folyosót és bebújt a királykisasszony ruhái közé, amíg az a szobalányával a kertben sétálgatott.
Este lefekvéskor korogni kezdett Ínyencia gyomra.
– De meg kóstoltam volna azt az incsiklandó ebédet, biztosan nagyon finom lehetett, de azért csak nem leszek egy közönséges szakács felesége!
Másnap a maradék egy részét apró kockákra vágva friss, zamatos erdei gyümölcsökkel díszítve adta fel az asztalra Szita Egyed. A királyi pár nem tudott betelni az ismeretlen étellel.
Most a királyné kérdezte meg, hogy milyen ennivaló került eléjük.
– Ennek bizony, „Falat” a neve!- kapta a furcsa választ.
Azonban a királylány még a fejét is elfordította, nemhogy megkóstolta volna. A legény azon az estén is elbújt a rejtekhelyén. Még a lefekvésre sem került sor, Ínyencia gyomra folyamatosan hangosan korgott.
– A fejemet is el kellett fordítanom, hogy meg bírjam állni, hogy meg ne kóstoljam a mai ebédet!- mondta a szobalányának.
– Pontosan erre számítottam! – kuncogott a legény magában az alsószoknyák és pendelyek között a szekrényben.
Másnap már heverészve várta a harangszót. Amikor aranytálcán felszolgálta a tegnapi maradék étket, már előre mondta, hogy ennek a neve: „ Kalács”. Magában a királykisasszony összerakta az elmúlt három napban felszolgált ebédek nevét:
„Utolsó falat kalács”.
– Ajjaj, ez lehet, hogy azt jelenti, ha ma sem eszem belőle, holnap már ez sem lesz!
Nem tudott tovább ellenállni a vadvirágméz illatának, amit a legény az erdőben a vackorfa odujából gyűjtött a palotába vezető útja közben, s most rákente a tésztára.
Ínyencia, csodák csodája az étel felé nyújtotta kezét, Szita Egyed azonban gyorsan elkapta előle az aranytálcát.
– Kérlek, adj egy falatot abból a kalácsból, mert menten meghalok az éhségtől!
– Egy feltétellel: ha a felét a hangyáknak adod!
Így aztán, mit volt, mit tenni: a királykisasszony kezébe vette a foszlós kalács felét és szétmorzsolta a földre a hangyáknak. Ezután ő maga is enni kezdett. Mikor az első falatot a szájába vette, üdvrivalgásban tört ki a királyi pár és udvartartása, hiszen újra lett udvari fő szakács, aki gondoskodjon róluk és Ínyencia sem éhezik többé.
Nagy lakodalmat csaptak: jól lakott ott az udvarmester, a kulcsár, a szobalány, a kertész, a kocsis, az inas, a hordár, a vadász, a halász, a juhász, a bojtár, a kanász, a madarász. Jutott bőséggel a kutyáknak, macskáknak, az egereknek és a jó tanácsot adó hangyák is!
Ínyencia édesapja, az öreg király átadta az uralkodást, mert látta, hogy jó kezekben lesz a birodalma. Nem ürül ki még egyszer a királyi éléskamra. Nem lesz ott, ilyen ifjú király mellett, semmiféle pazarlás! Nem kell többé félnie, hogy tönkremegy a királyság.
Boldogan éltek, míg meg nem haltak, s azután semmi ételt az országban el nem pocsékoltak, arról az új király és felesége gondoskodott.
Gyermekeiket megtanították arra, hogy nem szabad válogatni és csak annyi ennivalót kérjenek, amit meg is esznek! Legyetek ti is holnap az ő vendégeik, s tanuljatok tőlük!